„Ha belegondolunk, hogy hol tartott ötven éve az amerikai polgárjogi mozgalom, könnyen elképzelhető, hogy újabb fél évszázad múlva fel sem fogjuk majd, hogy okozhatott ekkora vitát a melegházasság engedélyezése” – mondta Steven Soderbergh, a Behind the Candelabra rendezője a film sajtótájékoztatóján, akkor még nem is sejtve, hogy a 66. cannes-i filmfesztivál slágertémájáról beszél.

A Michael Douglas és Matt Damon főszereplésével készült HBO-produkció a szexualis beállítottságát AIDS okozta haláláig titokban tartó zongoravirtuózról, Liberacéról. Soderbergh első filmjével (Szex, hazugság, videó) rögtön Arany Pálmát nyert, ezután a film után viszont visszavonul. Szép keret lehetett volna az ötvenéves amerikai rendező bámulatos pályafutásának egy második fődíj a hattyúdaláért, de a pozitív fogadtatásban részesült életrajzi film sokkal inkább a színészi trófeákra számított esélyesnek, különösen Michael Douglas esetében. Douglas könnyes szemmel és elcsukló hanggal emlékezett vissza arra, hogy közvetlenül rákbetegségéből való felépülése után kérték fel a szerepre. Alakítása egyértelmű Oscar-esélyes lenne, ha a hollywoodi filmstúdiók nem bélyegezték volna „túl melegnek” a témát, tévéfilmként viszont csak a cannes-i díjban bízhattak, végül hiába.

A Behind the Candelabra vitorlájából ugyanis teljesen kifogta a szelet a tunéziai származású Abdellatif Kechiche háromórás portréja egy szexuális ébredését élő tizenéves kamaszlányról. A La vie d’ Adèle (Adèle élete, angol címe: Blue is the warmest colour) hosszú játékideje ellenére a merész leszbikus jeleneteivel tudta előre felkelteni a lehető legnagyobb érdeklődést.

A szexualitás kendőzetlen ábrázolásának persze vannak hagyományai a cannes-i fesztiválon, de ilyen erőlködés nélküli természetességgel még egy alkotónak sem sikerült integrálnia filmjébe az erotikát. Adèle-t (Adèle Exarchopoulos) és szerelmét, a kékhajú Emmát (a már Tarantino Becstelen brigantykjában és a Mission Impossible 4-ben is feltűnt Léa Seydoux) ugyanis a szerelem minden szakaszában észrevétlen légyként követi a kamera és a kapcsolatukhoz ugyanúgy hozzátartozik a szerelmeskedés, mint a tétova közeledés, a bemutatás a szülőknek, a féltékenykedés vagy éppen a filmben tornádó erejével ható szakítás. Kechiche nem nyálcsorgató élvezkedéssel filmezi hősnőit, és a két bátor színésznő tudta, hogy a testük lemeztelenítése csak a kezdet. Nem csoda, hogy Steven Spielberg zsűrije rendhagyó módon nem csak a rendezőnek, hanem kifejezetten Exarchopoulosnak és Seydouxnak is odaítélte az Arany Pálmát. Utóbbira egyértelmű magyarázat az is, hogy a cannes-i szervezők pár éve egyértelművé tették, hogy a zsűritől azt várják, hogy egy filmet csak egy kategóriában díjazzon, így  tavaly például hiába akarták Haneke Szerelem című filmjének adni az Arany Pálma mellett a legjobb női- és férfi alakítás díját is, „be kellett érniük” a Pálmával.

Sokan párhuzamba állították a La vie d’ Adèle-t az Un Certain Regard mellékszekcióban legjobb rendezői trófeával kitüntetett L’inconnu du lac (A tóparti idegen) merészségével. Alain Guiraudie egy tóparti nudista strandon alkalmi szexpartnereket kereső homoszexuális férfiakkal forgatott szerelmes thrillert, és meglepő módon neki is sikerült Kechiche bravúrja; a pornó határát súroló szexjelenetek nem öncélúak és nem mennek a történet kárára. A melegházasság ellen tüntetőket persze már a film öt percétől megütné a guta, de a cannes-i közönség állva ünnepelte, és rengetegen feltették a kérdést, hogy ha a La vie d’ Adèle bekerülhetett a versenyprogramba, akkor a L’inconnu du lac miért nem. A válasz valószínűleg Thierry Frémaux programigazgató sokat kritizált, enyhén macsó attitűdjében keresendő, melynek köszönhetően nem csak a meleg férfiak nem kerültek versenybe, de női rendezők se nagyon.

Tavaly óriási felháborodást keltett, hogy a versenyprogramba egyetlen női rendező sem fért be, idén a létszámot egyre sikerült feltornászni, bár Valeria Bruni Tedeschi (Carla Bruni, exállamfőné nővére) Un chateau en Italie (Itáliai kastély) című családi drámája – szinglinő komédia hibridje – a mezőny leggyengébbjei közé tartozott. Az Un Certain Regard mellékszekcióba száműzték viszont napjaink legfontosabb női alkotói közül Claire Denis-t (a megosztó Les salauds-val) és Sofia Coppolát (a cannes-i ékszerlopásokra és celebkultuszra szépen rímelő Lopom a sztárommal), de Bruni Tedeschi helyett megérdemeltebb lett volna az argentin Lucia Puenzo (Wakolda), a kanadai Chloé Robichaud (Sarah préfere la course) vagy az olasz Valeria Golino (Miele, operatőre a magyar Pohárnok Gergő) fő szekcióba való előléptetése is.

Adele Exarchopoulos és Lea Seydoux

AFP / Loic Venance

A női rendezők helyett azonban arattak a női színészek, különösen a franciák. Az Arany Pálma átadásakor a La vie d’ Adèle színésznőinek kiemelése egyértelművé tette, hogy Léa Seydoux és különösen Adèle Exarchopoulos lett volna a zsűri favoritja, de a szabályok miatt mást kell kitüntetniük. A The Artist – A némafilmes-ért tavaly Oscar-díjra is jelölt Bérénice Bejo azonban kiváló kompromisszum, még ha Aszgar Farhadi Le passéja (A múlt) nem is érte el előző remekművének, a hasonló témájú Nader és Simin – Egy elválás történetének a színvonalát. Nagy díjesélyesnek tűnt Marion Cotillard is a The Immigrant főszerepével, de a tavalyi Rozsda és csont-hoz hasonlóan most is meg kellett elégednie a méltató kritikákkal, amelyek rendre kiemelték, hogy anyanyelve mellett tökéletesen játszik angolul (a The Immigranten kívül élettársa, Guillaume Canet versenyen kívül bemutatott Blood Ties-ában is) és ezúttal lengyelül is. Az erős mezőnyben nem tudott labdába rúgni az utolsó napon bemutatott Venus in Fur főszereplőnője, Emmanuelle Seigner, akit 21 évvel a Keserű méz után ismét férje, Roman Polanski ajándékozott meg egy jutalomjátékkal.

A színésznők mezőnyén látszott a legjobban a hazai erőfölény, de ősidők óta nem volt ilyen erős a francia dominancia a versenyprogramban (még ha a 21 év kihagyás után belföldi dicsőséget hozó 2008-as Az osztály után most csak 5 évet kellett várni a következő francia Arany Pálmára): hat francia, illetve Franciaországban alkotó rendező műve és hét francia nyelvű film került be a fő szekcióba. Ennél már csak az amerikaiak teljesítettek jobban; hat amerikai rendező és hét az Egyesült Államokban forgatott film, plusz négy versenyen kívül bemutatott hollywoodi produkció (köztük a megalomán 3D-s nyitófilm, A nagy Gatsby) vonult fel, jelezve, hogy az öt-hat évvel ezelőtti hűvös Cannes-Hollywood viszonynak végleg vége. A fentebb említett Steven Soderbergh és a Coen testvérek (Inside Llewyn Davis) ráadásul már nyertek korábban Arany Pálmát és ezúttal is a mezőny legerősebbjeinek bizonyultak. Az egy amerikai folkzenész mindennapi problémájáról szóló, különleges hangulatú, lírai Inside Llewyn Davis a negyedik Coen-remekmű, ami jelentős díjjal távozik a Riviéráról.

Jól fogadták a legutóbbi filmjeiben sztárokkal dolgozó és Oscar-közelbe került Alexander Payne (Utódok, Kerülőutak) visszatérését is a függetlenfilmes gyökereihez. A Nebraska egy megható, fekete-fehér road-movie, amelyben egy Alzheimer-kóros idős ember egy pénznyeremény reményében visszatér a szülővárosába fiával. A 77 éves Bruce Dern (Laura Dern színésznő édesapja) el is nyerte a legjobb színésznek járó kitüntetést. Hasonlóan szívmelengető, kedves történet volt a japán Hirokazu Koreeda drámája két elcserélt gyermekről és a családjaikat ennek kapcsán érő sokkról. A kritikusok többsége azonnal díjesélyesnek kiáltotta ki a Like Father, Like Son-t (Apja fia) annak fényében, hogy a zsűrielnök Steven Spielberg egész rendezői pályafutása során vonzódott a gyermekközpontú, humanista drámákhoz. A japán film meg is kapta a bronzéremnek is felfogható zsűri díjat, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy az idei zsűri Spielberg mellett még számos saját jogán is zsűrielnöki megbecsültségnek örvendő tagot számlált, elég csak a bátor és sokoldalú Nicole Kidmanre, a két Oscar-díjas (idén éppen Spielberget győzte le), két velencei arany oroszlános és két berlini arany medvés Ang Lee-re, a szintén két Oscar-díjas Christoph Waltzra, vagy a hat éve Arany Pálmát, tavaly pedig legjobb forgatókönyvírói cannes-i díjat nyert, román Christian Mungiura gondolni. Az illusztris névsor fényében nem csoda, hogy bátor döntések is születtek a díjak kiosztásakor.  

Az egyenletesen erős versenyprogram alig tartalmazott csalódásokat, és még az olyan kuriózumokat is jól fogadták a Riviérán, mint a bámulatosan bizarr, holland (Franciaországot és Olaszországot leszámítva az egyetlen európai versenyfilm) Borgman, illetve a Fellini-örökségét, A nagy Gatsby-t is meghazudtoló, dekadens bulijelenetekkel megelevenítő La grande bellezza. Az egyetlen csalódást a sokak által legjobban várt Az irgalmatlan okozta. Két éve a dán fenegyerek, Nicolas Winding Refn és sztárja, Ryan Gosling mennybe mentek a vörös szőnyegen a Drive-val (Winding Refn el is nyerte a legjobb rendezői díjat, Gosling pedig a legimádottabb A-listás filmsztárrá lépett elő), így nem csoda, hogy új együttműködésüknek magas elvárásokkal kellett szembesülnie. A thaiföldi maffia-leszámolás tobzódik az erőszakban és a túlstilizált rendezői megoldásokban, de nélkülözi a Drive – Gázt! dinamikáját, erős forgatókönyvét és hipnotikus központi alakítását az itt csak a szemeit céltalanul meresztgető Goslingtól. Cannes amilyen gyorsan felemel valakit, olyan gyorsan el is tudja dobni: Az irgalmatlant felháborodott füttykoncert fogadta az első vetítés után, amit a film sztárja, Ryan Gosling csak azért nem hallhatott, mert el se jött Cannes-ba.