Gyakran vádolják elitizmussal a cannes-i filmfesztivált, hiszen rendre ugyanazok a nevek bukkannak fel a versenyprogramban és a Dardenne testvéreknek, Pedro Almodóvarnak vagy – a tavalyi fiaskóig legalábbis – Lars von Triernek bérelt helye van a szelekcióban akár gyengébb filmekkel is. Idén is jöttek Európa megbízható nagy nevei; a francia Jacques Audiard (előző filmje, A próféta zsűri nagydíjas volt 2009-ben) a Rust&Bone-nal, az eddig minden alkalommal díjazott Michael Haneke (2009-ben Arany Pálmát nyert A fehér szalag) az Amourral, a román újhullámot elindító Cristian Mungiu (a 4 hónap, 3 hét, 2 nap 2007-ben nyert Arany Pálmát) a Beyond the hills-zel, vagy a 90 évesen hetedjére versenyző Alain Resnais (utoljára 2009-ben kapott életműdíjat itt) az ironikus című Vous n’avez envore rien vu-vel (Még semmit sem láttatok). Ráadásul a filmeket elbíráló testület élére is egy olyan rendező került Nanni Moretti személyében (tavaly a Van pápánk!-kal indult versenyben), aki minden filmjével automatikusan számíthat a cannes-i meghívásra.

A belterjesség vádjára Thierry Frémaux, a fesztivál művészeti vezetője egy sporthasonlattal élt: „Akkor is panaszkodni fognak, ha Rafael Nadal hetedjére nyeri meg a Roland Garrost?”. Ez a nyilatkozat előrevetítette a díjkiosztó eredményét, ahol három korábbi fődíjast jutalmaztak újra: Ken Loach a zsűri díját, Cristian Mungiu a legjobb forgatókönyvért járó elismerést (plusz két főszereplőnője megosztva vitte a legjobb női alakításnak járó díjat), Michael Haneke pedig zsinórban második Arany Pálmáját gyűjtötte be. Ráadásul Moretti korábban nem rejtette véka alá, hogy honfitársai közül a 44 éves Mateo Garronét tartja a legnagyobbnak, így sejthető, hogy minek (azaz kinek) köszönhető a felejthető Reality Grand Prix-je (a zsűri nagydíja), ami ráadásul Haneke második Arany Pálmájához hasonlóan zsinórban jött; 2008-ban a Gomorra sokkal megérdemeltebben ugyanezzel a díjjal távozott Cannes-ból.

MTI / EPA / Guillaume Horcajuelo

Az ismétlődő elismerések és a zártkörűség láttán persze felmerül a kérdés, hogy hol marad a híres cannes-i kockázatkeresés és kalandosság. Félreértés ne essék, jutott belőle bőven az idei versenyprogramba. A kritikusok és különösen a franciák kedvence volt a 13 év után visszatérő Leos Carax őrült hallucinációja, a Holy Motors, amely felvonultatott beszélő limuzinokat, álló pénisszel Jézus-pózba dermedő csatornalakót és halálba énekeltetett Kylie Minogue-t, csak épp egy érthető történettel maradt adós. A különböző életek között ugráló titokzatos főhős szerepéért Denis Lavant mindenesetre megérdemelte volna legalább a legjobb férfi alakítás díját, de az egy lényegesen hagyományosabb megközelítésű dán filmért (The Hunt) a pedofíliával vádolt apukát játszó Mads Mikkelsennek jutott.

A Holy Motors-szal több versenyfilm is próbálta felvenni a versenyt polgárpukkasztásban, de Ulrich Seidl kenyai selyemfiúkkal enyelgő osztrák nénijét (Paradies: Liebe) utálta a közönség, míg a mexikói Post tenebras lux-ot szinte senki nem értette, de a sátán vendégszereplését is felvonultató szürreális alkotás kellően elvarázsolta a zsűrit egy rendezői díj odaítéléséhez a mexikói Carlos Reygadasnak (akinek az előző filmje, a Silent Light is dijazott volt 2007-ben). Érdekes módon a nyertesek közül Reygadas volt az egyetlen nem európai. Honfitársa, Michel Franco kapta a párhuzamos Un Certain Regard szekció fődíját a Despues de Lucia című iskolai zaklatásokról szóló drámájáért.

Az európai filmek jobb szereplése azért is érdekes, mert az évekig tartó fagyos Hollywood-Cannes viszony (két éve mindössze egy amerikai film debütált a Croisette versenyprogramjában) után tavaly amerikai film nyerte az Arany Pálmát (Az élet fája), és három másik itt bemutatott (A némafilmes, Éjfélkor Párizsban, Drive) részben vagy egészben amerikai produkció is Oscar-jelölésig vitte. Talán ennek köszönhetően idén rekordmennyiségű, hét hollywoodi produkció is bekerült a versenyprogramba. Díjaik száma zéró, és nagyjából ennyi lesz az Oscar szobrocskáik száma is 2013 elején. Nem azért, mert rossz filmek lettek volna, hanem tmert öbbnyire túl kommerszek voltak a kultúrsznob cannes-i közönségnek.

AP / Lionel Cironneau

Érdekesség viszont, hogy a már bejáratott európai öregekkel (sőt, a három ázsiai rendező: Abbas Kiarostami, Im Sangsoo, Hong Sangsoo is visszatérő vendég) ellentétben a meghívott hollywoodi filmek rendezői többnyire újoncnak számítottak a Riviérán, vagy legalábbis a fő szekcióban. Az ausztrál John Hillcoat (Lawless), az új-zélandi Andrew Dominik (Killing Them Softly) és a mindössze 33 éves Jeff Nichols (Mud) izgalmas tehetségek, még ha most csak a sztárok szállítása volt is legfőbb feladatuk és a Shia Lebouf, Brad Pitt, illetve Matthew McCounaghey főszereplésével készült kőkemény zsánerfilmjeiknek nem teremhetett babér a 2012-es szemlén.

Bukott az Alkonyat-tinifilmek sztárjainak (Kristen Stewart és Robert Pattinson) kísérlete a felnőtt színésszé válásra, hiába rendezte az Úton várva-várt regényadaptációját (Walter Salles) és a Cosmopolist (David Cronenberg) rutinos, kedvelt kultrendező. A legrosszabbul viszont az afroamerikai és meleg rendezői kvótát is erősítő (kvóták egyébként nincsenek, tiltakozott Thierry Frémaux a női rendezők hiányát firtató jogos vádakra) Lee Daniels járt, akit második filmjével (Precious) már Oscarra jelöltek, most pedig sztárszereposztás állt rendelkezésére a The Paperboy megfilmesítésére, de a kritikák megsemmisítőek voltak. Filmje egy halálraítélt kiszabadításáról szólt a buja délen, de a történetről teljesen elvonta a figyelmet pár sokkoló jelenet, például amikor Nicole Kidman egy medúzacsípés semlegesítése céljából levizelte Zac Efront (egy újabb hiába próbálkozó tinisztárt). A The Paperboy egyébként korántsem olyan rossz, mint azt a kritikák sugallták, és különösen Kidman, valamint John Cusack játékáért érdemes esélyt adni neki.

AP / Joel Ryan

A leszerepelt amerikai delegációm elsősorban ugródeszkaként, reklámcélokra használta Cannes-t és a zsűri döntései annyiban megérthetők, hogy a romániai kolostorban történt ördögűzés komor drámájának (Beyond the Hills) vagy Haneke filmjében a halál árnyékában élő nyolcvanéveseinek (Amour) sokkal nagyobb szükségük van ezekre a díjakra a mozisikerhez, mint egy Brad Pitt-, Robert Pattinson- vagy a franciák közül díjazatlanul maradt Marion Cotillard-filmnek.

Az osztrák rendező mesterműve egyébként annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy bemutatásának pillanatától fogva reális eshetőségnek tűnt a második Arany Pálma-díj. Haneke ezzel olyan klubba nyert bebocsátást, amelyet már rég túl is szárnyalt, hiszen Alf Sjöberg (1946, 1951), Francis Ford Coppola (1974, 1979), Bille August (1988, 1992), Emir Kusturica (1985, 1995), Shohei Imamura (1983, 1997), Luc és Jean-Pierre Dardenne (1999, 2005) közül nem sok duplapálmásról mondható el, hogy ilyen - egyenletesen - magas színvonalat képviselt volna pályafutása során. A dán Bille August volt egyébként az első, aki egymás után két filmmel nyert Cannes-ban fődíjat (Hódító Pelle, Legjobb szándékok), de az ő karrierje sehol nincs azóta, Haneke pedig már a két pálmája előtt is letett egy sereg remekművet az asztalra.

Itthon nem csak Ausztria és Románia sikerének örülhetünk. Magyar versenyfilm ugyan nem volt idén Cannes-ban, de a hivatalos program részeként kezelt Cannes Classics-összeállítás zárófilmjének idén Pálfi György Final Cut – Hölgyeim és uraim! című montázsfilmjét választották. A filmtörténelem klasszikus pillanataiból önálló történetté összevágott brilliáns művet nagy sikerrel vetítették az utolsó előtti napon, míg a fesztiváligazgató aggódva ecsetelte, hogy a rengeteg tehetséges magyar filmrendező egyre nehezebb helyzetbe kerül hazájában.

Cannes, Franciaország