Már eleve, hogy úgy hívták: Őz. Már eleve, hogy akkor halt meg, amikor bezárták a Vidámparkot. Már eleve, hogy azt mondta magáról, ő a cigány Lou Reed. Nem mondom, hogy mindig szeretni lehetett, de melyikünket lehet mindig szeretni? Jó ember volt, ahogy Jeli András basszusgitáros-grafikus posztolta Őz halálának napján – ennél jobban nem lehet elmondani, ennél okosabb nem is próbálnék lenni. Népmesei figura volt. hajnóczy péteri, krúdy-i, rejtő jenői, hrabali figura. Meg rock and roll-hős, a panelból, Csepelről.
Az van, hogy meghalt Őz Zsolt a Vidámpark egykori énekese. 44 éves volt.
Már rebesgették, hogy rosszul van, üzenetek is, hogy bent fekszik a Dél-Pestiben, meg, hogy talán be kellene menni, elbúcsúzni tőle. Ilyenkor persze mindig holnap megy be az ember, és a holnap meg mindig későn van. Tomorrow never dies? Tomorrow never knows.
Facebook / Vidámpark Zenekar
Szörnyű, coelhós nyáltenger lenne az, hogy emléke persze örökké szívünkben él - főleg egy olyan ember esetében, aki maga is köhögve röhögne egy ilyen fordulaton. De mégis - Coelho ide vagy oda - ez van, persze, hogy örökké él; Őzről csupa parádésnál parádésabb, viccesnél viccesebb történet jut eszembe.
Amikor 1990 nyarán zokniban jelent meg a prágai Vencel téren - fél Budapest a Rolling Stones-koncertre utazott a cseh fővárosba -, állítólag a cipőit lelopták a lábáról a Nyugatiban. Verekedett félkilós száraz kenyérrel Esztergom főterén, reggel hatkor. Tartott műúszás-bemutatót a betonon a Csónakház előtt, a Sziget fesztiválon. És mindig a legnagyobb átéléssel mutatta be legújabb, hibátlanul megható dalait, és mindig jó csajai voltak, és mindig mindent el lehetett hinni neki, még akkor is, amikor a mesélt történetnek semmi köze nem volt az úgynevezett valósághoz. De hát kit érdekel a valóság.
Münchausen báró azonban most az egyszer nem tudta saját hajánál fogva kirángatni magát a bajból. Hiányozni fog, nagyon.
Őzike, bazmeg.
