Ki gondolta volna, hogy pont a dokumentarista, politikai-történelmi filmjeiről (Chico, Bolse vita) ismert Fekete Ibolya fogja elkészíteni a legjobb magyar Woody Allen-filmet? Az Anyám és más futóbolondok a családból legalábbis egyszerre emlékeztet az önéletrajzi elemeket ugyancsak mézes nosztalgiával tálaló A rádió aranykorára és a főhősét különböző korok archív felvételeibe beleinjektáló Zeligre.

Na és azt ki gondolta volna, hogy a 2015-ös év legjobb magyar filmjeinek képzeletbeli dobogójára pont a legutóbb 14 éve filmet rendező Fekete új mozija fér majd fel Saul és Liza mellé? Pedig ez a helyzet, és így teljes a kép: a vérkomoly, megrázó Saul fia és az elrugaszkodott, bohókás Liza, a rókatündér mellé kellett egy középutas, szórakoztató, mégis tartalmas darab is.

Az Anyám főhőse egy Gardó Berta nevű lány/nő/asszony – Fekete Ibolya édesanyjának nem is annyira túlszínezett változata –, akinek a családját négy generáción, vagyis száz éven keresztül követhetjük, így az életében 27-szer költöző nőhöz hasonlóan a néző is végigszalad a huszadik századon. Előszeretettel hasonlítják a filmet Szabó István A napfény íze című alkotására, ami a generációkon átívelő családtörténet szempontjából találó, a különbség csak annyi, hogy az itt bemutatott református nő túlélési esélyei eggyel jobbak voltak.

Fontos, hogy ne történelmi tudásszomjjal menjünk be a moziba, mert Fekete filmje semmilyen revelációval nem szolgál a jól ismert históriánkkal kapcsolatban, azt mindössze háttérnek, a személyes sztori köré szőtt kontextusnak használja. De ha a nagy történelmi korszakokon átívelő film egyenletéből kivesszük a történelmet, akkor mi marad? Egy egyszerű családi fotóalbum-nézegetés, ami szintén nem szolgál semmilyen univerzális tanulsággal, szimplán csak jó érzés belecsöppenni.

A visszaemlékezős struktúra adja magát, mégis zseniális húzás. A kerettörténetet az ezredfordulón játszódik, és a kilencvenes éveiben járó, kissé szenilis Berta néni, valamint lánya (szintén Berta) közti interakciókra épül. Az édesanyjáról gondoskodó, közben pedig az élettörténetét is fel-feljegyezgető nőnek néha az agyára megy az egyre lehetetlenebb természetű néni, aki – ahogy az az életben is megy – egy-egy incidens közben azért élből felmondja, mi történt vele 1948. augusztus huszonkilencedikén.

A törileckét az 1800-as évek végén, a Nagyvárad melletti Székelyhídon kezdjük, oda született Berta, és onnan kell legelőször elköltöznie. Trianon után az apa munkahelyéül szolgáló posta székhelyére, Debrecenbe költözik a család, az anya halála után pedig a kalaposmesterséget kitanuló Berta (a történelmi jelenetek nagy részében: Ónodi Eszter) továbbáll Pestre, hiszen, ahogy az többször is elhangzik, megáll ő már a saját lábán. Itt találkozik későbbi férjével, a hadsereg távíró tisztjével, Barkó Lajossal (Gáspár Tibor), akivel még 25-ször veszik be az ország különböző pontjait.

Technikailag meglepően izgalmas a korok közti ugrálás: az országhatárok változását mutatós animált térképen követhetjük, az archív felvételekbe pedig – itt jön a Zelig-hasonlat tárgya – szépen beszerkesztették a szereplőket, még egy Karády-film vendéglős jelenetébe is beültették az Ónodi-Gáspár duót. Aztán sor kerül a kötelező állomásokra is: a zsidó barátok rettegő hétköznapjain keresztül végigizguljuk a második világháborút, az ötvenhatos eseményeket, és – bár a politikától tisztes távolságot tartó hangnemnek köszönhetően csak felszínesen, de azért mégis – belekóstolhatunk a kommunizmus szürkeségébe is.

Fekete Ibolya a Chico és a Bolse vita súlyos világa után sokkal jobban szabadjára engedte magát, és megmutatta azt az oldalát, amit eddig csak a színészeinek nyilatkozataiban hallhattunk, miszerint elképesztő humora van. Az ügyes, politikai-társadalmi helyzetkomikumok (mint amikor egy rendszerkritikus felkiáltás után a párttag óvatosan meggyőződik arról, a telefonkagyló valóban le van téve) mellett csak úgy röpködnek a bonmot-k. Odáig még oké, hogy „Ennyi hülyeség közül hova kellett volna tartozni ebben az országban?”, de a demens asszony karakteréből olyan abszurdumok is adódnak, mint: „Jegyezd meg, fiam, sütőpor nélkül nem érdemes nekimenni egy háborúnak”.

A színészek szinte éneklik Fekete szövegeit – persze, nem szószerinti értelemben, de szinte mindegyiküknek olyan jól áll az adott szerep, hogy öröm nézni. Ónodi Eszter kisujjból eljátssza a húszéves fruskát és a megfáradt hetvenévest is, Gáspár Tibor a film legkarizmatikusabb alakját hozza, de a legjobb jeleneteket talán a kerettörténetben láthatjuk. A „lengyelek Törőcsik Marijának” nevezett, 101 éves Danuta Szaflarska őrült jól alakítja azt a típusú idős asszonyt, aki bármi gondot okozzon is, nem lehet rá haragudni – a lányát alakító Básti Juli pedig egyenrangú partnerként veszi fel vele a kesztyűt.

Képileg kissé csapong a film, a Jancsó Nyika-Gózon Francisco operatőr párostól persze nehéz lett volna elvárni, hogy találjanak valami egységes vizuális szerkezetet egy tudatosan különálló szeletekre szabdalt műben, de ettől függetlenül nem tesz jót a szemnek a sokszor egy korszakon belüli képi paradigmaváltás.

Amit viszont elvesz az operatőri munka, azt visszaadja a látványtervezés. Az erdélyi falusi ház szegényes fehér falaitól a szocreál mintás terítős hokedlikig minden rendben van, pont annyit tettek oda a díszletesek és a jelmezesek, amennyi már nem zavaróan kevés, de nem is hivalkodóan túlzsúfolt – jó kezekbe került az a 190 milliós filmalapos támogatás.

Fekete Ibolya végtelenül szimpatikus, melegséget árasztó filmjében nincsenek nagybetűs Hősök, a főszereplők nem változtatják meg a történelmet, a történelem viszont annál inkább befolyásolja az életüket. Az Anyám megmutatja, hogy a teljes élethez nem kell annál többnek lenni, mint ami vagy. Néha jobb csak egyszerűen túlélni.

Az Anyám és más futóbolondok a családból forgatásáról írt riportunkat itt, a főszereplő Ónodi Eszterrel készített interjúnkat pedig itt találja. Fekete Ibolya rendezővel a HVG október 21-i lapszámában olvashat interjút.