Egy romantikus, kórházban fekvő, súlyos beteg fiú levélben keresi és találja meg - szintén kórházi beteg - szerelmét, akivel minden akadályt leküzdenek, sőt a halállal is dacolnak. Giccsesen hangzik, igaz? És ha mindez 1945-46-ban történik, és a szereplők holokauszt-túlélők, akiket svéd kórházakba visznek rehabilitációra és ott találkoznak? Akkor meg „már megint egy holokausztfilm”?

Nos, egyik sem igaz. A Hajnali láz ugyanis ott kezdődik, ahol a holokauszt-történetek befejeződnek. Gárdos Péter, hasonlóan a korábbi alkotásaihoz - például a Szamárköhögéshez, a Tréfához, A porcelánbabához – itt is úgy mesél a kisemberek történeteiről, hogy közben nem mutatja, csak érezteti a háttérben zajló nagy történelemi eseményeket. A Hajnali lázban a holokausztról szinte szó sem esik, egy-két jelenetben van csak utalás a megtörtént szörnyűségekre. Azt is csak érezzük, hogy mindezt a túlélők szégyellik. Szégyellik, hogy ők túléltek, míg a sokmillió belepusztult.

A film tehát nem Auschwitzről, vagy itt konkrétan Bergen-Belsenről szól, hanem leginkább a mindenáron való túlélésről, s ennek egyik, a főszereplők számára kétségtelenül legfőbb eleméről, a megtalált szerelemről, ami miatt érdemes kiröhögni a halálos betegséget is.

Tudjuk jól, a sztori a rendező szüleinek megismerkedését mutatja be, amit Gárdos az apja halála után néhány nappal ismerhetett meg, amikor az anyja odaadott neki néhány szalaggal átkötött levélcsomagot. Ezekből, az 50 évvel azelőtt írott levelekből tudta meg saját apja (Miklós) és anyja (Lili) megismerkedésének - tényleg regénybe és filmre kívánkozó - történetét.

Ez a keretsztori elég erős, hogy bekerüljön a filmbe is. Be is került - és mindent elrontott. Már eleve úgy kezdődik, mint egy Jeruzsálemről szóló Travel Channel-epizód. A piacon, a kávézóban mondja el – bele a kamerába, zavaró utószinkronnal – a rendező anyja (Gila Almagor) a mesébe illő történetüket. Az önmagában életszerűtlen, hogy egy ilyen családi titkot a nyüzsgő piacon, narancsvásárlás közben mesél el valaki a fiának (a kamerának, nekünk). Szinte kilöki magából a film ezeket a többször visszatérő, színesben felvett jeleneteket. Nem is magyarázható mással az izraeli szál, mint rossz koprodukciós kényszerekkel. (Még az sem derül ki, hogyan került Izraelbe időskorára Lili.)

Egyébként a koprodukciónak van pozitív hozadéka is: a svédek lobbizták be azt az érdekes – de alaposan ki nem fejtett - szálat, amelyben olyan egy jó szándékú házaspár segíti a magyar zsidó lányt, amelynek férfitagja tulajdonképpen Hitler-szimpatizáns. (A tulajdonképpen svédek feltételül szabták, hogy érzékeltesse a film: Svédország nem egyértelműen csak segítőkész szerepet játszott a háború után és hogy a svéd polgárok jó része várakozással tekintett a náci Németországra.)

A film – a kerettörténeten kívül - fekete-fehér, sőt kifejezetten az egykori híradók, dokumentumfilmek statikus stílusára törekedett Seregi László operatőr. És – bár nyilván ez nem egy eredeti ötlet – működik. Sőt annyira működik, hogy szinte fel sem tűnik, hogy időnként eredeti felvételeket is be-be vágtak a moziba.

A film „a szerelem mindet legyőz” alaphelyzetében erős veszélyt jelent a giccsbe fordulás, de ezt kivédte Gárdos. Egy pillanatra sem érezzük csöpögősnek a sztorit, köszönhetően többek között a kiváló színészeknek, és a színes karaktereknek.

A rendező apját alakító Schruff Milánnak azt kellett elhitetnie, hogy a különc, konok, álmodozó Miklós minden szörnyűség, a többszörös halálra ítélése (egyszer, amikor deportálták, majd utána, amikor orvosilag mondták ki rá az ítéletet) ellenére az életet választja. Nagyon meggyőzően alakítja kicsit groteszk, de eltökélt figurát – elbírja, hogy ő viszi vállán a filmet. A Lilit játszó Piti Emőke is méltó párja, elhisszük neki is a kissé naiv, de a semmiből felbukkant a szerelméért küzdeni hajlandó figurát, ám kevésbé az ő arcára fogunk emlékezni a mozi után.

Sokkal inkább néhány fontos a mellékszereplőére. Itt is a férfivonal erősebb: Miklós barátját, a vagány, csajozós, de épp e téren a döntő pillanatban állandóan csődöt mondó Harry (Kovács Lehel) vagy a gyakorlatias és állandóan halszagú rabbi (Scherer Péter) feltűnése a filmen mindig üdítően hat, és szerepük a melodráma túlcsordulásának elkerülésében is elengedhetetlen. Ugyanígy a két – a Miklóst és Lilit kezelő – doktor (Máté Gábor, Gyabronka József) is nagyon jól megtalált karakterek, különösen az előbbi svéd akcentusos magyarja emlékezetes. Lili barátnői közül Földes Eszter visszafogottabb játékával még hihető, bár remegő kezén kívül nehéz belelátni a karakterébe az átélt szenvedéseket, a féltékenységében megkattant és ezért a Lili-Mihály románcnak mindig gonoszul betartó Juditot játszó Petrik Andrea viszont sokszor erősen túljátssza a zavarodott barátnőt.

Jó lenne - a jeruzsálemi kerettörténet mellett – még feledni néhány más jelenet is az alapvetően jó ritmusú és történetvezetésű moziból. Például, amikor az egyik férfibeteg végre jó hírt kap a feleségéről, ami az egész körletre kiterjedő eufóriát okoz. Ez kulcsjelenet lenne, hiszen ez az első otthoni – ráadásul, úgy tűnik, jó - hír, de amikor a betegek „él, él!” kántálással ugrabugrálni kezdenek, mindez inkább hat komikusnak, mint euforikusnak.

A regény már néhány éve megjelent, s indul a nemzetközi karrierje is: 30 nyelvre fordították le, az idei londoni könyvvásáron a legfontosabb könyvnek választották és két tucat kiadó vette meg a jogait.  A filmet viszont most novemberben mutatták be a Thesszaloniki Nemzetközi Filmfesztiválon, és csütörtöktől (a Star Wars-szal versenyezve a nézők kegyeiért!) látható a magyar mozikban. Elég fura, mondhatni gyanúsan óvatos nyitás egy nagyon várt filmtől, amit előzetesen többek közt Andy Vajna és Árpa Attila is Oscar-esélyesnek nevezett. Nem tudni, most mit gondolnak erről, de így utólag, kissé túlzásnak tűnik ez az optimizmus.

Nagy kár érte. A Hajnali láz egy csodálatos történet, alapvetően hatásosan, meghatóan, elgondolkodtatóan filmre álmodva - de az előzetes várakozásokhoz képest a bosszantó hibái miatt csalódás. Többet érdemelt volna.