Igazi nyári tüneményként jött a hír, hogy Louis C. K. Magyarországra jön. Egyfelől: hát persze, a világ leghíresebb magyar komikusának már rég el kellett volna jönnie ide. Másfelől: ez nem lehet igaz, hogy idejön, hisz ide akkor szokás jönni, ha már csak a múltjából és hírnevéből él valaki, cowboykalapban, klumpában, mint annak idején Tony Curtis.
És nem, most jön, életében először. A Kongresszusi Központ kicsit bizarr helyszínnek tűnt, a szocializmus könnyed báját sugárzó épületbe annyi humor és szellem szorult, mint egy BM-es személyzetisbe április 4-én. Sikerült is négy sort összehozni (egyet a jegyért, másikat a jegyellenőrzésnél, a harmadikat a férfivécénél(!), a negyediket pedig a terembe jutásnál), de végül mindenen átjutva társaim között elfoglaltam a helyem.
Hamar kiderült, hogy a nézők tökéletesek, az első három bemelegítésre használt amerikai komikus alatt is harsány röhögések és tapsorkán harsant fel, mindenki tudta, mi a dolga. Főleg a fanyar egymondatosaival, melyek végén mindig elhangzott az „ez vicces volt” megjegyzés, jó meglátásokat tevő Joe List nyújtott emlékezetesebbet. De persze az ő 15-20 percük tényleg csak bemelegítés volt. List felkonferálta Louis C. K.-t, és ezzel kezdetét vette valami elementáris.
Kifulladásig
CK műsorának változatosságát, széles spektrumát tán az első és az utolsó momentummal lehet legjobban jellemezni: egy „én is magyar vagyok!” mondattal indult, és egy Erzsébet-kori angol fordulatokkal teli, majd elnémuló, de mozdulataiban annál részletesebb megujjazással zárult az est.
A kettő között pedig nagyjából minden elhangzott, amit egy átlagos emberi élethez tudni kell. Nem mellesleg 80-90 perc folyamatos röhögéssel, a mellettem ülő nő pontosan úgy nevetett, mint aki nincs hozzászokva, hogy ennyit kell, muszáj nevetni, magával is alig tudta tartani a tempót, de ezzel szerintem mindenki így volt.
Először természetesen a magyar, Székely nevű nagypapáról esett pár szó, aki tőlünk ment ki „mert ti, barátocskáim, annyira utáltátok”, de sebaj, „most elveszem a kurva pénzeteket”.
A féllábú, zsidó, hegedülni tudó orvos nagypapa az USA-ba nem vándorolhatott be, „mert itt már van ebből elég”, ezért Mexikóban szerzett magának egy keresztény menyecskét. Hamar ráterelődött a szó arra, a kereszténység győzött, mindent vitt. „Nem hiszik? Csak annyit kérdezek: most milyen évet írunk?”
Facebook / Louis C.K.
Kaptak egy döfést a budapesti taxisok is, akik közül az a szerencsés, aki Louis C. K.-t vihette, teljes drámaként élte meg, hogy neki most el kéne vinni utasát a hoteljébe, de a sok turista közt frusztráltan mérgelődő prágaiak is megmaradtak Louis C. K. mindent befogadó agyában.
Megtudtuk, hogy a délutáni alvás van olyan jó, mint a szex, ráadásul sosem lesznek belőle bonyodalmak, sosem ébredünk úgy utána, hogy „jaj, ezt most nagyon nem kellett volna”, ami pedig egy-egy kaland után megeshet.
Louis, a színészóriás
Sok Louie-epizódot láttam, de még az ott felállított-megtapasztalt magas mércéhez képest is megdöbbentem, mennyire elképesztően jó színész Louis C. K. Az est folyamán rengeteg karaktert felidézett, könnyedén, pontosan, a kínai dühös politikai aktivistától a vén, unalmas házaspárokon át a túlszofisztikált inasig, mindet tökéletesen. Ehhez a páratlan teljesítményhez járult okossága és bölcsessége, ahogy – minden tetszelgés nélkül – tényleg meg tudja fogni egy csomó dolog velejét, rá tud világítani arra, hogy érdemes élni.
Volt az előadásban persze bátorság is a polgárpukkasztástól kezdve (pl. miért kéne értékelnünk pusztán azt a tényt, hogy valaki 60 éve él házasságban egy másik emberrel) odáig, hogy beismerje, ő bizony elnyomja a homoerotikus vonzódásait, mindazonáltal Matthew McConaughey vagy Channing Tatum jöhet bármikor, és még egy 20 másodperces stilizált péniszízlelgetés is belefért.
De vehetjük az öngyilkosságot is: miért ne választhatnánk, ez is egy út. „Utálom a vámpírokat, ahogy azon panaszkodnak, hogy az örök életre vannak kárhoztatva, századokon át, sosem tudnak megpihenni. Tudod mit? Menj ki szépen a napfényre, ennyi.”
Elementáris erejű este volt, amikor úgy érzed, ennél nem lehet jobb, mindjárt jön egy unalmas rész, ezt nem lehet fenntartani – és nem, lehet, sosem esik le a színvonal, mindig jöhet jobb poén. Olyan színházi-filozófiai-komikusi élmény volt, ami sokáig, ha nem örökre elkíséri az embert, nem csoda, ha persze a végén visszatapsolta a közönség Louist. „Tudták, mi, hogy úgyis visszajövök, sokan most azt gondolják, jaj, ne, tovább kell szenvedni, a felét sem értettem, amit mondott”, kommentálta az újrázás tényét.
