Húsz évvel a feloszlása után is zseniális az együttes, amely nem hajlandó Magyarországra jönni

„Mindenki eljött a buliba / És csodásan érzi magát / Táncol az egész sivatag / A kelő nap sugara robbantja a bombát” – valahogy így lehetne hevenyészve magyarra fordítani a System of a Down egyik leghíresebb, Grammy-díjjal is jutalmazott, háborúellenes dala, a B.Y.O.B. refrénjét. (A B.Y.O.B. eredetileg azt jelenti, egy buliban nem lesz alkohol, mindenki hozzon magának piát, de itt a „bring your own booze” helyett a „bring your own bombs” a rövidítés feloldása.) Ez csak az egyik ok, ami miatt nem lehet már ugyanúgy hallgatni az amerikai örmény kisebbség tagjai által alapított metálegyüttes dalait, mint régen: a dal 2005-ös megjelenésekor még hol volt az izraeli sivatagban megrendezett zenei fesztiválra betörő és ott mészárlást rendező terrorszervezet, és hol volt mindaz a vérfagyasztó rettenet, amivé ez fajult a következő években?

Ez a System of a Down, nem csak az együttes (és a metálzene egyik) leghíresebb dala, a Chop Suey! érthetetlenül gyorsan elhadart refrénjéről szóló „WAKE UP! Sdjgfkhgvghsjg gsdhjkbgdh MAKE UP!”-mémek. Serj Tankian, Daron Malakian, Shavo Odadjian és John Dolmayan mindig is csaknem ugyanakkora figyelmet szenteltek a politikának, mint a zenének: a háborúpárti politikát elítélő dalaik mellett aktivizmussal is segítenek az örmény népnek, rengeteget tettek az örmény népirtás tényének kimondásáért, sőt, tizennégy év szünet után még két új dalt is hajlandók voltak írni a hegyi-karabahi népirtás miatt. (Ez volt a Protect the Land és a Genocidal Humanoidz.) Ez az ok, ami miatt az együttes soha nem volt hajlandó Magyarországra jönni: 2012-ben Orbán Viktor kormánya annak ellenére kiadta Azerbajdzsánnak Ramil Safarovot, aki baltával agyonvert egy alvó örmény katonát, hogy tudni lehetett, otthonában felmentik és hősként fogadják majd a gyilkost. Ez elég volt ahhoz, hogy Tankianék innentől tiltakozásul kijelentsék: nem hajlandók Magyarországon koncertezni. (Ez korábban csak pletyka volt, de Gerendai Károly, a Sziget főszervezője nemrég megerősítette.)

Ez pedig még nehezebbé tette a System of a Down magyar rajongóinak dolgát, noha addig is épp eléggé nehéz volt, hiszen az együttes mindössze öt lemez és nagyjából hetvenöt dal után 2006-ban, nyolc évvel az első hivatalos nagylemez megjelenése után be is szüntette a tevékenységét, még ha ezt soha nem is nevezték feloszlásnak. Korábban egyetlenegyszer, csaknem ismeretlen kezdőkként játszottak Magyarországon, 1998-ban a Slayer előzenekaraként. És amikor ki tudja, miért, meggondolták magukat a magyarországi fellépéssel kapcsolatban, és kiírtak egy 2020-as budapesti koncertdátumot, jött a Covid, elmosta ezt is, aztán jött a bejelentés: az elmaradt koncertet nem fogják pótolni. Igaz, amit pótolni terveztek, azt aztán ugyanúgy ellehetetlenítette a Covid.

Még aktív éveikben és azóta párszor felléptek az osztrák–magyar határ melletti Nova Rock fesztiválon: utoljára 2017-ben, több mint egy évtizeddel a „megszűnésük” után bizonyítva, hogy tökéletes formában vannak, és olyan hipnotikus erejű koncerteket képesek adni inaktív együttesként is, amilyenekről a legtöbb ereje teljében lévő banda csak álmodozik. Akkor, ott, 2017-ben minden különleges látványparádé nélkül, sőt még a közönséggel sem nagyon kommunikálva megmutatták, hogy zenei és hangképzési profizmusuk mellett az az átélés, amivel előadják a mindössze nyolc év alatt örök érvényűvé váló, semmilyen más együtteshez még csak nem is hasonlítható dalaikat, olyan közösségi élményt képes létrehozni, amit nem lehet felülmúlni, legfeljebb újra meg újra rekonstruálni.

System of a Down-koncert 2017-ben

AFP / NurPhoto / Roberto Finizio

Már ha lenne olyan, hogy újra meg újra: a System of a Down azóta sem járt Európában; ha adtak is néhány koncertet, azt csak az óceán túloldalán tették. Amíg végre meg nem hirdettek újra egy európai turnét, ha ezt a szűken mért áldást lehet egyáltalán annak nevezni, hiszen mindössze hat ország hét városát vették fel a listára: Stockholmban, Párizsban, Milánóban, Berlinben, Düsseldorfban, Londonban és Varsóban adtak telt házas stadionkoncertet esténként 60-80 ezer embernek – és Párizsban, Londonban és Varsóban második estét is kiírtak, annyira hamar elkapkodták az összes jegyet.

Hogy mennyit jelent ez az együttes a világ (nem csak) rockereinek, azt talán az is megmutatja, hogy

a varsói koncert már Budapesten elkezdődött: a ferihegyi repülőtér szombat hajnalban a varsói járat beengedőkapujánál inkább hasonlított a Barba Negra rockklub kocsmája előtti sorra, mintsem a turisztikai főszezon átlagos hétvégi reggelére,

vagy ami azt illeti, a System of a Down hivatalos pólóárusító standjának kassza utáni oldalára. Egész Európa megmozdult emiatt a tíz koncert miatt, tele van a közösségi média a 20-30 év várakozásról és a valóra vált álmokról szóló bejegyzésekkel. A magyarok „gyülekezőhelye” talán Varsó volt, de látni a közösségi médiában magyar beszámolókat Londonból és Milánóból is. Akinek még jutott jegy a szombati varsói koncertre, köszönetet mondhat a sorsnak, vagy akinek gusztusa van köszönetet mondani, a vasárnapi buli alatt ugyanis végig szakadt az eső, és úgy tűnik, Európa egyik legmodernebb focistadionját, a varsói PGE Narodowyt Európa leghülyébb emberei tervezték: hiába van a stadionnak hipermodern, átlátszó, egyetlen gombnyomással bezárható teteje épp esőzés esetére, a tűzvédelmi szabályok szerint ezt tilos megtenni akkor, amikor szükség lenne rá, és sokan tartózkodnak az állóhelyeken.

De azt, hogy a System of a Down élő fellépése nem olyasvalami, amit akár csak el tudna homályosítana valami olyan pragmatikus dolog, mint az esőkabát ellenére is átázott ruhák, az mindenkinek egyértelmű volt, aki annyira szerencsés, hogy már láthatta Daron Malakianékat élőben. És ezt az érzést a hosszú – kinek élethossznyi, kinek csak közel tízéves – várakozás csak sokszorosára erősítette, amikor az X című szám pergődobos intróját elnyújtva végre a színpadra lépett a négy örmény–amerikai zenész, hogy a következő Suite-Pee és a Prison Song közt szünetet sem tartva megmutassák, ötven-hatvan éves korukra ők nemhogy nem veszítettek a képességeikből, de az eltelt időt csak arra használták, hogy tökéletesítsék a tudásukat.

Sőt: nemhogy nem látszik rajtuk a kihagyás, de mintha az elmúlt években még összeszokottabb bandává váltak volna a színpadon. Míg 2017-ben a Nova Rockon leginkább csak a már emlegetett hipnotikus előadásmóddal „kommunikáltak” a közönséggel, addig most Daron Malakian gitáros felvette a frontemberi szerepet, és végigpoénkodta a koncertet a közönséggel. Pontosabban nem végig: így a korábbi „misztikusabb” és a szokványosabb emberközeli kiállás is megjelent, és Malakian hol a zenészek fenekének méretén viccelődött, hol testvérekként ölelgették egymást (adva némi reményt ezzel a fene nagy szeretettel, hogy hátha mégis lesz kedvük „rendes” együttesként is újra működni), hol viszont tényleg csak a dalok elsöprő erejére bízták magukat, például a már emlegetett, torokszorító B.Y.O.B. és előtte a Soldier Side intrójának olyan kettősével, ami nem zenei koncerten, inkább egy színházi vagy filmművészeti mestermű befogadásakor megszokott, zsigeri élményt vált ki az emberből.

Ez a kettősség jellemezte az egész koncertet: a zseniálisan felépített számok, Serj Tankian elképesztő, négy oktávosnál nagyobb – és ki is használt – hangterjedelme, Daron Malakian ezt ellenpontozó, az abszurdot behozó mikiegeres vokáljai, John Dolmayan precíz dobolása és Shavo Odadjian a heavy metal nagy korszakait idéző (basszus)gitárhősködése tökéletes zenei élményt adott, de eközben ezer más érzelem is jelen volt a stadionban. Mert nemcsak a B.Y.O.B. nem hallgatható ma súlyos asszociációk nélkül, de attól sem lehet eltekinteni, hogy az olyan számok, mint a valaha írt egyik leghíresebb metáldal, a Chop Suey!, a Toxicity vagy akár a lírai Aerials már pusztán azzal képesek elképesztő hangulatot teremteni, hogy elhangzanak élőben.

Mert olyan ma egy System of a Down-koncert, mint a legnagyszerűbb halott ismerősünk búcsúztatása anélkül, hogy az illető tényleg meghalt volna:

ezek a dalok Schrödinger macskájának kedvenc számai, egyszerre élnek és virulnak is, meg nem is. Persze mindez nem okozná azt a leírhatatlan hangulatot, ami egy-egy koncerten kialakul, ha bárki is csalódhatna akár egy kicsit is: évek-évtizedek óta azt érezni, hogy talán sosem hallhatjuk a kedvenc dalainkat élőben, aztán mégis hallani, úgy, hogy az jobb legyen a legjobb várakozásunknál is, katarzisként képes átmosni az embert. És Serj Tankianék fellépésekor pont ez történt.

Ez az, amiért ugyan lehetne azt mondani, hogy a koncert háromnegyede felé „kicsit leült” a buli a talán a kelleténél több lassú, gitárvirtuóz szám miatt, de nem, mégsem lehet ezt mondani, mert ez a koncert képtelen volt „leülni”, ez a koncert a föld fölött járt, és maga mellé emelt több tízezer embert, ott csöpögött az esőáztatta ruhánk fél méterrel a föld fölött járva.

És persze még egy szempontot kell említeni: a System of a Down zenéjének sokszínűségét, ami miatt nemcsak az óriási mosh pit-zónák alakulnak ki, ahogy az a kemény metálkoncerteken megszokott, de az is elképzelhető, hogy valaki – nyilván e sorok írója – arra döbben rá a Roulette című lassú dalt hallgatva Malakian és Tankian tökéletesen tisztán, erőteljesen és érzelmesen megszólaló duója miatt, hogy épp esedékes esküvőjére végre megvan, melyik dal szóljon a nyitótánc alatt, ami azért eggyel ritkább felismerés egy metálkoncerten, mint ahányszor pogó alakul ki hasonló helyzetben.

Nehéz elképzelni, hogy legyen bárki, akinek jelent valamit a System of a Down zenéje, ezt a koncertet látva, hallva és érezve ne azt gondolta volna: lehetetlen jobban előadni ezeket a dalokat.

Lehetetlen több érzést vinni egy koncertbe, lehetetlen ennél tökéletesebben kiénekelni a harminc éve írt dalok dallamait, lehetetlen ennél jobb hangulatot teremteni hátat hátnak vetve énekléssel, dobogón gitározással, viccelődéssel, vallási vezetőket idéző szónoklatokkal – és továbbra is szinte minden technikai humbug nélkül (mindössze egy átlagos háttérvetítés, némi lézershow és egy mozgatható lámpapark támogatta meg a fellépést, de fel se tűnt a többi mögött: tűzijáték, óriás felfújható figurák és a mai stadionkoncertek többi szinte kötelező kelléke itt csak elvonta volna a figyelmet arról, ami igazán fontos).

A System of a Down spirituális élmény azoknak, akik nem hisznek a spirituális élményekben.

Pokoli szerencséje van annak a kevesebb mint egymillió európainak, akik 2026-ban részei lehettek ennek a rengeteg pénzért megvásárolható, de anyagi javakkal ki nem fejezhető hatású jelenésnek.