Egészen jó jel, hogy néhány nap távlatából is simán fel tudom idézni, hogyan kezdődik A Viszkis: beugrik az egyre erősödő zene (hoppá, visszatért Yonderboi), a színek, aztán a részletek, a kilencvenes éveket idéző környezet a kék Ikarus buszokkal, és az akkor még csak háttal látott főszereplő (Szalay Bence) határozott léptei. Elég néhány perc Antal Nimród legújabb mozijából, hogy kiderüljön, a Kontroll után újra magyar terepen alkotó rendező rengeteg dolgot hasznosított a szórakoztató filmek hazájában, Hollywoodban eltöltött időszakból. Persze nem az amerikai közeg csinált igazán jó filmest Antal Nimródból, hiszen már a Kontrollt is azért ünnepelte szakma és közönség, mert eltüntette a már akkor is elavult közönség vs. művészfilm szembeállítást.

A Kontroll-recept (látványos, erős atmoszférájú akciófilm mélységgel) ott van A Viszkis felépítésében is, azzal a különbséggel, hogy időközben jóval határozottabb eszközökkel dolgozó rendező vált Antal Nimródból, aki ezúttal egyben a forgatókönyvért is felelt.

Hosszasan lehetne elemezni például, hogy milyen apró trükkökkel érik el az alkotók, hogy az autós vagy motoros (azt az aluljárós üldözést még sokszor fogják kockázni) üldözések pörögjenek, de egészen más miatt igazán fontos alkotás A Viszkis. A rendező már a forgatás alatt is hangsúlyozta, hogy néhol nem akar szaladni Ambrus Attila történetével, nem sima akciófilmben, hanem egy életrajzi műben gondolkodik. A film Ambrus Attila erdélyi gyerek- és fiatalkorát bemutató, a Fehér tenyér c. mozit idéző első fele a filmnek például kifejezetten lassabb tempójú, de a romániai javítóintézet és a katonaság brutalitását bemutató jelenetek jelentik a film szívét, enélkül a felvezetés nélkül egyszerűen kártyavárként omlana össze a történet. És legyen meglepetés, hogy melyik számról van szó, de ennek a résznek köszönhetjük a magyar film történetének egyik legjobb dalválasztását is.

Nagy kérdés volt az is a bemutató előtt, mennyire kezeli népi hősként a film a viszkis rabló karakterét, de úgy tűnik, még Vujity Tvrtko is megnyugodhat. A mozi néhol már talán túlzottan didaktikus módon, de alapvetően bűnözőként kezeli a film második felében a főszereplőt. Ezt a józan, a bulvármédia sztárkultuszát árnyaló hangot pedig a nyomozó (Schneider Zoltán) hozza a filmbe. A kettejük közti feszültséget bemutató kihallgatásjelenetek adják a film vázát, még úgy is, hogy a dialógusok színvonala hullámzó – talán itt a kevesebb magyarázó, a nézőt eligazító párbeszéd is elég lett volna.

A sorozatos bűnök elkövetésének következményeit sajnos a szerelmi szál már kevésbé boncolgatja. Sőt, ez a szál (a Viszkis barátnőjét, Katát Móga Piroska alakítja) tűnt a legkevésbé kidolgozottnak a filmben: fájóan elkent a kettejük viszonyát bemutató szál, és a film talán egyetlen kínos jelenetét is ennek a furcsán bemutatott viszonynak köszönhetjük.

A kevés negatívum mellett azonban muszáj még kiemelni azt is, hogy a Kriminális-bejátszásokkal (reméljük Juszt László nem akar egyet “kálomistázni” a bemutató után), a korhű öltözékekkel, az apró részletekig kidolgozott helyszínekkel (a Dózsa hokicsapatát bemutató terek a legjobbak) az Aranyélet után újabb produkció fest hiteles képet a kilencvenes évek kínai piacos, susogó melegítős Magyarországáról. Mindezt jól érezhető öniróniával, a jelenre kikacsintó poénnal („a Viszkissel bármit el lehet adni”) éri el a film, azon meg a vége főcím után lehet morfondírozni, hogy Budapest és az ország állapota (a Boráros téren például nem sokat kellett alakítani a forgatáshoz), általános hangulata sem sokat változott ehhez az időszakhoz képest.

A Viszkis nélkül azért szürke éve lett volna a nagy költségvetésű magyar filmeknek

„A Filmalap és a komplett magyar filmipar számára mindenképpen vízválasztó lehet ez az év” – fogalmazott 2016 végén, a magyar film jövőjét boncolgató cikkünk, és most hogy az összes milliárdos Filmalap-támogatáson felüli filmet bemutatták a magyar mozik, a mérleg elég felemás. Míg a pénztáraknál, főleg a Kincsemnek köszönhetően pozitív tendencia rajzolódott ki, addig a nagy dobásként felvezetett, a nézőket a magyar filmre visszacsábítani akaró alkotások (Budapest Noir, Pappa pia) színvonalukban elmaradtak a várakozástól. Elgondolkodtató adat például, hogy a november közepi adatok alapján a jóval szerényebb költségvetésű Mészáros Márta-film, az Aurora Borealis is több nézőt vonzott eddig (42 ezer), mint a Budapest Noir (36 ezer), ami még akkor is beszédes számsor, ha előbbi két héttel előbb debütált a hazai mozikban.

Pedig a Budapest Noir alkotói kiváló alapanyagból, tényleg filmre kívánkozó regényből dolgozhattak, de mintha pont a szöveg sajátjait spórolták volna ki a filmből. A II. világháború előtti Budapest alig kap szerepet a filmben, így elvész az atmoszféra, néhány izgalmas karaktert csak nagyon felületesen mutatnak be, és érthetetlen az is, hogy miért maradhatott a végső változatban a hiányosságokat palástolni hivatott narráció. Kár, mert Kondor Vilmos regényfolyama legalább olyan filmeket érdemelt volna, mint a dán Jussi Adler-Olsen műveinek adaptációi (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta).

A Pappa piánál volt szembetűnő idén az a filmek értékelését teljesen félreértő narratíva, amelynek lényege, hogy nem baj, ha egy magyar filmet lehúznak a kritikusok, a több ezer fizető néző mégis a filmre szavazott. A nézőszámok fetisizálása nagyon rossz irány, hiszen akár arra is biztathatja az alkotókat, hogy érdemes a nagyobb nézőszám érdekében rossz kompromisszumokat kötniük, márpedig a Pappa pia több elemében is ilyen kompromisszumokat sugall. Nem hinném, hogy a Pappa piára bárki emlékezne majd évek múltán (hacsak nem rossz példát akar előhúzni), és a Kincsem kiugró sikere (majdnem félmillió néző) sem palástolhatja Herendi Gábor filmjének fájó hibáit.

Ha innen nézzük, A Viszkis vette ebben a kategóriában a legkomolyabban – a néhol didaktikus részletek ellenére is – a magyar nézőket, hogy úgy szórakoztasson, hogy közben ne kelljen kényelmetlenül feszengenünk a moziszékben.