A NER udvari szobrásza elröptette Magyarországot a Balkán mélyére

Egyszer mindenkinek érdemes ellátogatnia Észak-Macedónia fővárosába, Szkopjéba, ahol a Balkán bája keveredik Európa levegőjével – és mivel valóban a Balkán közepén vagyunk, ezzel nincs is semmi gond. Szkopje főterén gigantikus, a több száz évvel ezelőtti korokat megidéző szobrok magasodnak az emberek fölé: Nagy Sándor gyerekként a családjával, dicső harcos a két lábon ágaskodó lován, míves, pontosabban görcsösen mívesnek látszani akaró diadalív. Csakhogy ezeket az emlékműveket mindössze pár éve építették, ráadásul, hogy tényleg teljes legyen a giccsparádé, este többféle színnel világítják meg a szobrokat és szökőkutakat, sőt a színek villogva váltakoznak is, a plázaesztétikát keverve a klasszicizáló szándékkal. Felülmúlhatatlan látvány.

Szobor Szkopje főterén: Harcos lóháton

Wikipedia

Vagy legalábbis felülmúlhatatlannak tűnt, amíg a Fidesz a NER egyik melléktevékenységeként nem kezdte egyre inkább rátenni a kezét a képzőművészetre, amiből nemcsak a múzeumok lenyúlásából következő kínos kiállítások következnek, de a köztereink esztétikájának módszeres átformálása is itt, ahol Európa levegője egyre fogy, a Balkáné viszont már itt van, csak épp semmi báj nincs a dologban.

És ennek a borzasztó törekvésnek a leglelkesebb és már leggazdagabb kivitelezője a kormány udvari szobrásza, Szőke Gábor Miklós,

aki mostanra már eljutott a városkép vizuális lezüllesztésének olyan szintjére, aminél, most még úgy tűnik, nincs lejjebb – de ne legyünk ennyire optimisták.

A folyamat épp a napokban tetőzött be, amikor a helyére emelték SZGM legújabb, 200 millió forint közpénzből, természetesen pályázat nélkül készíttetett alkotását, a 4,5 méter magas és 7,2 méter hosszú, Csodaszarvast ábrázoló bronzszobrot a Postapalota – új nevén: a Pénzmúzeum – kertjében, a Széll Kálmán tér szomszédságában, a Krisztina körúti elágazásnál. Ez a szobor, különösen az esti díszkivilágításban – vagy féltucatnyi olyan erős reflektor fénye vetül rá, amilyenek egy stadiont is bevilágítanának – egymaga felülmúlja Szkopje főterét. És alul mindent, amit SZGM-től eddig láttunk. Igen, ideértve a Vadászkiállítás bejáratánál lévő agancskaput is.

A teljes életművét a tökéletes egyhangúságra, egyötletűségre felépítő, megújulni képtelen és láthatólag nem is kívánó SZGM csodaszarvasa természetesen ezúttal is rengeteg apró elemből áll össze, ezúttal már nem fadarabokból, hanem – talán az egyre pofátlanabb megrendelési összegeket szimbolizálva – pénzérmékre emlékeztető, a fényben őrületesen csillogó bronzlemezkékből. Ez a hamisítatlan újgazdag-esztétika – „ha csillog, akkor látszik rajta, hogy drága!” –, a karácsonyi vásárok leghaszontalanabb standjait, egyúttal az azokra aggatott fényfüzéreket is felidéző összhatás

a lehető legpontosabb példa arra, mit is jelent a giccs,

főképp azzal a semmilyen túlzástól vissza nem riadó megvilágítással, amely révén az ember már a Széll Kálmán téren azt hiszi, ha felnéz az égre, hogy vagy hatan hívják egyszerre Batmant, ami persze érthető lenne ebben az országban.

Reviczky Zsolt

És a szobor persze gigantikus, vagy még pontosabban: gigantomán, a méretével akar lenyűgözni, nem a minőségével. Tekintélyt akar parancsolni, nem pedig értelmezésre, gondolkodásra hív, mint a valódi művészet, vagyis mint bármiféle művészet. Mert ez Szőke Gábor Miklós közterekre helyezett dömpingalkotásainak legkomolyabb problémája: azt hazudja a közönségnek, hogy ez a művészet, pedig nem az, illetve legfeljebb akkor az, ha a legmegengedőbb, filozófiai-technikai értelmében használjuk a szót, de abban az értelmében a nagymama könyvespolcon porosodó nippjei is művészeti alkotások.

Ez SZGM „művészete”: a kormány mindent leuralni akaró, korrupt, pénzt szóró kulturális dilettantizmusát leleplező nipp-gyűjtemény,

ami, ha így megy tovább, lassan az egész országot olyanná változtatja, mint egy vidéki nyaraló eldugott kamrája, ahová el lehetett száműzni mindent, amit nem volt szívünk kidobni, hiába olyan ocsmány mindegyik.

A művészetnek mélyebb rétegei vannak, vagy elgondolkodtat, vagy érzelmeket kelt, közöl valamit, de mindenképp hozzá akar adni a világhoz valami olyat, amit művészet nélkül nem lehet. A Csodaszarvas – sem SZGM többi köztéri alkotása – semmi ilyet nem akar. Az ártalmatlanabbja – mint a cuki, egy kaptafára készült, korábbi állatszobrai – csak illusztrál és nagyzol, ha kevésbé ártalmatlan, még üres szólamokat harsog minden gondolat nélkül. Ettől lesz rosszabb a Csodaszarvas egy egyszerű tájsebnél: az alkotója megfogalmazása szerint „totemállat” valójában nem jelent semmit, csak valami olyan, feltételezett összmagyar nemzeti érzésre apellál, amiről ugyanakkor nem tud és nem is akar elmondani semmit. A csodaszarvas olyan szimbólum, aminek jelentése nincs, de meg kell hatódni tőle, kérdés nélkül, parancsszóra, gondolkodni nemhogy nem érdemes, de nem is nagyon szabad rajta.

Ezt testesíti meg a csiricsáré, Balkán-mélyi szobor, és ezzel fejezi ki legpontosabban azt a művészeteszményt, amit a NER képvisel: hogy művészet, az ne legyen, mert csak ne gondolkodjon el senki semmin, viszont kellenek tárgyak, filmek, színdarabok, amik pillanatokra elhitetik, hogy nagyok és dicsők vagyunk, vagy ha azt nem, legalább a nyálcsorgató ürességérzéssel megnyugtatnak. Kiüresített szimbólumokból összeálló kiüresített művészetfelfogás, ami, ha szobrászatról van szó, legalább még vizuális környezetszennyezéssel is jár. Mind veszítünk rajta, csak Szőke Gábor Miklós nyer.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: