Fiktív szállal felturbózott zenés portréfilm lenne a Mi vagyunk Azahriah, amely egyben bemutatja a legendás tripla-Puskáshoz vezető utat is, de végül csak követhetetlen katyvasz lett.
Semmi értelme a sztorinak. Pókember, b*szdmeg, az kellett!
– csapnak össze az indulatok a film végén, amikor a filmes stáb elkezd azon vitatkozni, hogyan is lehetne az addigi – mondjuk így – eklektikus történetszálakat elvarrni. Ez a fajta önironikus kikacsintás többször is vissza-visszatér a filmben, jelezve, hogy nem kell nagyon komolyan venni semmit, amit látunk. Ez rendben is volna, de igazából nagyon is találó ez a kirohanás, pont ezt éreztük végig a Mi vagyunk Azahriah másfél órájában.
Többször emeltük már a kalapunkat Baukó Attila előtt, aki Azahriah művésznéven alaposan felforgatta a magyar popzenei életet. Hogy mást ne mondjunk, először mutatta be, hogy pár év alatt is képes egy magyar előadó olyan sikereket elérni, amelynek csúcspontján háromszor tölti meg a Puskás Arénát. Függetlenül attól, hogy szeretjük-e a zenéjét vagy sem, igazi, szédítő Z generációs sikertörténet az övé arról, mire lehet képes egy, a mainstream médiára, a hagyományos popiparra, a kultúrpolitikára fittyet hányó, a TikTokról induló self-made man.
Ezt a jelenséget sokan próbálták már megfejteni, nem csoda az sem, hogy filmért kiáltott a sztori. Lévai Balázs producer pedig már eddig is megmutatta, hogy jól vagy kevésbé jól sikerült alkotásaival gyorsan rá tud repülni a trendi popzenei történésekre. Ráadásul ezúttal azt a Mazzag Izabellát kérte fel rendezni, akinek ez az első egész estés filmje ugyan, de korábban fényesen bizonyította – például a Krúbinak, Beton.Hofinak vagy a Kispál és a Borznak rendezett – klipjeivel, hogy kreatívan, érzékenyen tudja vizuális formában feldobni a kortárs popzenei alkotásokat.
Adott tehát egy érdekes és rendkívül népszerű előadó, akinek filmen is jól dokumentálható a csúcsra érése (ehhez kellett persze, hogy Lévai Balázs korán felismerje a lehetőséget a történetben), és egy kifejezetten tehetséges rendező: ebből csak jó dolog születhet – gondoltuk. Rosszul.
Végig az volt az érzésünk ugyanis, hogy görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy nehogy hagyományos zenés filmet készítsenek. Valóban nem sok jól sikerült filmet tudnánk felmutatni ebben a műfajban, de itt végül épp ez „csináljunk valami nagyon mást”-hozzáállás ment a film kárára.
A Mi vagyunk Azahriah egyik szála bemutatja az első fellépéstől az egyre nagyobb koncerthelyeken szervezett buliktól és a külföldi turné állomásaitól a tripla-Puskásig vezető utat, a másik szálon betekinthetünk kicsit Baukó Attila gondolkodásba és személyes történetébe. Ez utóbbit ő maga meséli el a kamerának, amit archív felvételek is alátámasztanak a gyerekkorából, illetve láthatunk részeket a tiktokos szárnypróbálgatásaiból is. Mindezek mellett van egy harmadik, fiktív szála is a filmnek: ebben egy alternatív, álomszerű, néhol groteszk valóságba találja magát a Baukó Attilát alakító színész, Ionescu Raul. Ebben a világban őt egy őrangyala (Juniki Noémi) is végigkíséri.
A film az első pillanattól nagyon gyorsan pörög, olyan, mintha ezernyi TikTok-videót fűztek volna össze. Ez a forma nyilván jól passzolna a tartalomhoz, de azzal, hogy gyakorlatilag találomra kiválasztva egyperces-kétperces részleteket már mehetne (és nyilván majd megy) is fel a Z generáció kedvenc platformjára, a másfél órás filmet szakadozottá, kaotikussá, követhetetlenné teszi.
Nagyon érdekes és kiválóan fényképezett (operatőr: Polhodzik Ádám) képeket látunk a koncertekről (természetesen kifejezetten a Puskás-koncertekről). Hol a boldogságtól és eksztázistól síró tinilányok – a Beatlestől és Elvistől számítva klasszikusnak számító – képeit, hol a sztár színpadra lépés előtti pillanatait, hol a koncertre készülés különböző stációit (a látvány prezentálása a stábnak, a zenés, táncos próbák, a helyszín első bejárása, a színpad építése stb.) mutatja a kamera. Ez a szál önmagában is simán megállt volna a lábán egy filmben.
Ennél is érdekesebb, amit Azahriah mesél arról, honnan indult, ki inspirálta a karrierjében (emeljük ki Ibi nénit, aki alsós korában a kis Attilának azt mondta, hogy éneklésből meg tudna élni, és L.L. Juniort, akinek a lemeze volt az első, amely igazán megérintette a gyerek Azahriah-t). Ezekben a kis interjúkban mondja el azt is például, hogy ma is azt gondolja, szívesebben lenne akár kiégett utcazenész, mint hogy valami irodában dolgozzon.
Valamennyire beavat továbbá a zeneszerzése módszertanába is. Mint mondja, állandóan megy valami zene az agyában, ő „csak” ezeket akarja megjeleníteni. (Elismeri, úgy soha nem tudja reprodukálni, mint ahogy belül hallja.) És nagyon fontos adalék a dalai születéséhez az is, hogy utálja a zenében (is) a szabályokat. Igazából ezeket a kis interjúkat is szívesen hallgatná tovább az ember.
De sem a koncertre készülésbe, sem a kis interjúkba nem tudunk belefeledkezni, mert mindezek között állandóan átugrunk a fiktív síkra, ahol tulajdonképpen – ha jól értjük – Azahriah egy másik énje keresi önmagát. Központi dilemmája, hogy szeretné is a nagy koncertet, a népszerűséget a főhős, de ugyanakkor terhesnek is tartja az ezzel járó mellékhatásokat. A tomboló aréna és az üres színpad között vívódik.
Ebben az alternatív világban egyébként például L. L. Junior egy polgármester, aki éppen siet a Torgyán József térre, de előtte még lenyom a kis lemezboltban egy fergeteges cigánydalt. Az óriásplakátokon nem a „háborúpárti” ellenzék, hanem tanárnak öltözött gyerek látható („oktatáspártiak, akik belesodornák az országot egy jobb jövőbe”). Továbbá, ahol olyan kameók oldják a kusza sztorit, mint Puzsér Róbert, Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs feltűnése, vagy épp a lovasszínházas Pintér Tibor póni-hintalovon előadott agymenése. Ebben a világban merül fel többek közt a már emlegetett Pókember-hasonlat is.
És – ha már kameók – tulajdonképpen van egy negyedik sík is: a film és a Puskás-koncerteknek stábtagjai időnként be-bemondják, hogy hány nap van még hátra a Puskásig.
A politikai szál sincs ugyan mélyen kifejtve, de nemcsak a fiktív világban, hanem a valós szálon is előkerül a téma, amikor Azahriah a februári influenszertüntetésre küldött üzenetének részeit is bevágták az alkotók. De mivel folyamatosan ugrálunk a film különböző síkjai között, a nagy pörgésben tulajdonképpen tényleg minden súlyosabb vagy érdekesebb gondolat elvész.
Talán érezték ezt az alkotók is, mert nemcsak a már említett önironikus kikacsintásokkal éreztetik, hanem azzal is, hogy a film két, kifejezetten megható jeleneténél vissza is vesznek a tempóból.
Egy akváriumos koncert bevételéből különböző játékokat vett és vitt el (a valós) Azahriah a miskolci Gyerekváros állami gondozott lakóinak. Szelfizik a gyerekekkel, mond egy kis zavart beszédet, és egy előkerült gitárral, valamint egy dobozokból rögtönzött mikrofonállvánnyal elő is ad egy dalt a gyerekeknek. Talán ezek az ellesett emberi pillanatok (van még ilyen: például a Tisza-cipős akciónál, amikor fáradtan, de minden rajongójához figyelmesen odafordulva osztogatja az aláírásokat) a legemlékezetesebbek a filmben. De hogy ezek átjöjjenek, picit le kellett lassítani.
Többször megszólal a filmben az Azahriah-t menedzselő Supermanagement három vezetője, Tóth Gergő, Tóth Kristóf, és a Puskás-koncertek szervezésben még részt vevő, de még azok előtt súlyos betegségben meghalt Ferich Balázs is. Utóbbiról a Puskásban is sírva emlékeztek meg, a filmben is megható perceket kap.
A film az Azahriah-rajongóknak kötelező darab, de a nemrég a határozatlan ideig tartó visszavonulását bejelentő zenész elképesztő sztorija többet érdemelt volna.
Egyet tudunk érteni a filmbeli őrangyallal, aki, miután a világában feltűnt Azahriah megpróbálja elmesélni neki, mi is történt vele, kijelenti:
Amúgy izgi lehetne a sztori, de nem áll össze.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
