Karthágó piactere, Ámor bárja, a trójai faló, a labirintus és számtalan apró, filmdíszletszerű részletességgel berendezett tér – lassan megelevenedik az első magyar immerzív színházi előadás, amelyet Vági Bence, a Recirquel társulat alapító-vezetője a Millenárisra álmodott meg. A produkcióban kezdetben – szűk egy évvel ezelőtt – két dolog volt csak adott: a történet, Vergilius Aeneise, illetve a helyszín, a Millenáris Nagycsarnoka, egy olyan hatezer négyzetméteres indusztriális tér, ahol eddig leginkább kiállításokat tartottak, színházi előadást nem.
Mindent mást a semmiből álmodtak meg az alkotók, akik csütörtökön mutattak először részleteket a Walk My World című előadásból a díszletek között.
A trójai csata a Walk My World előadásán
Molnár Zsófia
Az immerzív színház világszinten is ritkaságnak számít, az európai kontinensen pedig ez az első ilyen nagy méretben, nem véletlenül: a produkcióknál elmosódik a határ az előadók és a nézők között, nincs se zenekari árok, se lehajtható székek, és – ami ennél is fontosabb – nincs lineáris történet sem. A Walk My Worldben a görög mitológia figurái, történetei és motívumai elevenednek meg, azt pedig a néző maga döntheti el, a történetet milyen utat követve fejti fel.
A kétszintes térben, ahol a felső szint az isteneké, az alsó az embereké, nemcsak a nézők, hanem a karakterek is mozognak majd, így, aki azt szeretné, követhet egy szereplőt: Didó nem csak a saját szobájában lesz például, hanem bejárja egész birodalmát a palotájától a szentélyén át a piactérig, és ez igaz a többi karakterre is, ők mind keresztülszövik élettel ezt a hatalmas díszletteret – fogalmaz Várnagy Kristóf művészetivezető-helyettes. A rendezők mindenesetre úgy látják, lesz épp elég inger, amely eltéríthet bárkit attól, hogy egyszerűen kövessen egy kitaposott utat – az immerzív színház sajátossága persze az, hogy amíg nem jelennek meg a magukra hagyott, a történetvezetésről, a terekben ott hagyott apróságokról előre mit sem sejtő nézők, addig a reakcióikat is csak találgatni lehet.
Az orosz hinta és a kifeszített vászon között
Molnár Zsófia
Az elkülönített terekben akár egyszerre játszódhatnak jelenetek – egy jelenetet pedig többször is előadnak a művészek az este során –, az egyetlen fix pont a finálé, amelynek első felét most a sajtó is láthatta: a Dido elleni lázadást a karthágói piactéren úgynevezett orosz hintával mutatják be, ahol a hintaszerkezetről ellendülve tízméteres magasságban ugranak el a mennyezetről kifeszített hatalmas vászonra. A másik véglet az a sok apró tér, ahol mondjuk elcsalják a nézőt vagy megkínálják egy pohár itallal, vagy akár maga feledkezhet bele egy kartoték, egy sikátorszerű járat vagy egy graffitikkel telerajzolt fal apró elemeibe, amelyek segítenek a történet megértésében. Ilyen (nem koreografált, de rendezett) közjáték és jelenet több mint kétszáz van a térben, ahová majd a tervek szerint több irányból és több időpontban léphetnek be a nézők, választhatják akár azt is, hogy az előadás előtt bejárják a teret – mondta el Várnagy Kristóf.
A labirintus
Molnár Zsófia
Egyetlen szabály van csak: a nézők nem érhetnek a művészekhez – fordítva már ez nem igaz, a közönséget invitálhatják a táncosok, de akár véletlenül is hozzáérthetnek a térben szabadon mozgó látogatókhoz. (Én pedig ezúton kérnék elnézést Minotaurusztól, aki nekiütközött egy mozdulat közben a cipőm orrának, nem lehetett kellemes neki.)
Az előadás műfaja a Recirquelé: a cirkusz és a tánc elemei keverednek, ami nyelvismeretet sem igényel, az előadás azonban nem ettől igazán nemzetközi. A produkcióban szereplő 32 táncos szinte ugyanennyi országból érkezett – mondta el Vági Bence, miután angolul megköszönte a szereplőknek a munkát. Azoknak a szereplőknek, akik a nézők közül pattantak a piactérre, majd a nézők között tűntek el az indusztriális elemek (értsd: sokszor igazi, néha igazinak tűnő lepukkant lakókocsik) közötti átjárókban, pont mint egy igazi bazárban.
Arra a kérdésre, melyik jelenetben van a legkomolyabb munka, Várnagy Kristófnak nincs egyértelmű válasza: „A világon is ritkán előadott, nézőként is igen veszélyesnek tűnő orosz hintánál például biztonságtechnikailag és a koreográfiában is nagyon komplex feladatot kellett megoldani, színészileg viszont nem egy kihívás. Ellenben Dido gyászának ábrázolása technikailag nem annyira nehéz, mint színészi szempontból.”
A nagy kérdés persze az, hogy aki nem csak elveszni szeretne ebben a forgatagban, hanem a történetet is átélni, milyen segítséget kap ahhoz, hogy megértse, az orosz hintán repülő artisták épp egy lázadást hajtanak végre, a hosszú nyakú fura gépezet pedig valójában a trójai faló. Nem, nem a Google lesz a segítségükre, az előadáson nem lehet mobilt használni. A belépéskor viszont tablókon olvashatják el a történetet azok, akik rég jártak már iskolába, és a terekben is rengeteg jel, leírás utal majd arra, hol is járunk. Beleolvashatunk Dido naplójába, a falra rajzolt képekkel is előhívhatjuk rég szunnyadó tudásunkat például a saját tükörképébe beleszerető Nárciszról vagy a bájitallal operáló Ámorról. A labirintus mondjuk aligha okoz problémát ebből a szempontból – a Karthágót és Tróját szeparáló átjáró is kellően sötét és magas ahhoz, hogy átéljük Aeneas bolyongását. „A labirintus a tengert jelképezi, hiszen ott kel át, szimbolikusan viszont az útkeresését, a karakter fejlődését” – magyarázza Várnagy Kristóf.
Hogy így összeáll-e a történet? Várnagy Kristóf úgy látja: „Valamilyen történet össze fog állni. Az egész alapvetően Dido és Aeneas szerelmi tragédiájára van felfűzve, nincs ugyanakkor főszereplője. Mindenki számára az lesz a főszereplő, akit követ. De mindegy, kit követünk, teljes élményt kapunk, egy teljesen más történet bontakozik ki.”
