A mongolok, miután feldúlták és lemészárolták fél Európát, kizárólag azért fejezték be a tatárjárás néven elhíresült hadjáratot, mert egy becsületes magyar ember elmondta nekik, hogy a béke sokkal jobb.
Hagyjuk most egy pillanatra az ideológiai agymosást, és hogy ez önmagában mekkora bődületes hülyeség, és nézzük csak a dolog filmszakmai oldalát: van olyan hollywoodi harcolós-kardozós film, amelyben ez a sztori így megállna? Van olyan európai film? Van olyan ázsiai művészfilm vagy távol-keleti kalandfilm? Dehogy van. Egy ennyire kiábrándítóan antiklimatikus, unalmas és gagyi sztori egyetlenegy népcsoport számára elfogadható, és ezt a népcsoportot úgy hívják, hogy elvakult fideszesek.
És akkor arról még egy szó sem esett, hogy nemcsak teljesen nyilvánvaló történelemhamisítás, de abból is olyan pofátlan fajta, hogy tényleg elgondolkodik az ember, hogy nem szakadt az ég rá a készítőkre. Ugyanis volt bőr a képükön ahhoz, hogy egy jelenettel kigúnyolják a teljes történészszakmát: miután ugyanis a Dicső Magyar Ember egymaga egy adag hamuba sült pogácsával és egy atyai puszival hazaküldte Batu kánt Esztergom mezejéről, a következő jelenetben jön a film alatt végig jegyzetelő történetíró, hogy megkérdezze az egyik szereplőt, akkor mit is írjon a most készülő történelemkönyvbe. Mire az illető rákiabál, hogy mit érdekli az most őt, írjon valami hülyeséget, mondjuk azt, hogy… És elmondja a történészek körében vezető elméletet a mongolok hazatérésének okáról.
1242movie.com
Tehát a legújabb fideszes kurzusfilmben már nemcsak annyi történik, hogy az aktuális magyar kormány a saját képére kívánja formálni a történelmet, de ezt már nem is sunyin mesterkedve teszi, mint eddig, hanem nagy dölyfösen, mint gazdag gyerek kisfia az óvodai homokozóban düllesztve a mellét: még el is küldik a fenébe azokat, akik esetleg a tudomány mai állásának hisznek, nem a Fidesznek.
Ugyanis pontosan erről és még néhány hasonlóan pofátlan, ordas hazugságról szól minden idők egyik legdrágább, közel 4 milliárd forintból készült magyar filmje, az 1242 – A Nyugat kapujában. Hogy a magyarok miatt a mongolok békepártiak lettek és leléptek; mellesleg még csak a lelépés sem úgy volt, ahogy a film állítja, ugyanis a mongolok Magyarországról korántsem a béke galambjainak szárnyán távoztak, hanem mentek tovább más országokat lemészárolni és feldúlni, és csak utána tértek haza. Igaz, a NER-ben a béke amúgy sem békét jelent, hanem egy háborús bűnös, egy szomszédját lerohanó diktátor támogatását. Lehet, hogy ez a film is valami hasonlót ért béke alatt.
Talán rekordnak is nevezhető, hogy az 1242 már az első képkocka előtt is hazudik.
Akkor egy negédes hang közli ugyanis, hogy amikor a tatárjárás során a mongolok Esztergomig értek, bizony csak ennek a várnak a védelmén múlt, hogy a kegyetlen mészárosok tovább tudnak-e haladni nyugat felé.
Hát a nagy francokat múlt ezen.
A mongolok eleve soha nem nyílegyenesen haladtak, épp ez volt a stratégiájuk lényege, ráadásul nem is ragaszkodtak feltétlenül a várak ostromához: ha úgy jött ki jobban, egyszerűen megkerülték azokat, és dúltak tovább a környéken. Ráadásul mire Esztergomig értek, már rég letarolták Magyarországot (lásd még: muhi csata), és ki is irtották nagyjából a népesség felét, sőt, a környéken további várak is álltak még, amelyek ugyanilyen (hazug) logika szerint védhették volna „a Nyugat kapuját”. Vagy egyszerűbben mondva: a mongoloknak pont tök mindegy volt, hogy a dicső magyarok épp védik-e az esztergomi várat, vagy sem.
1242movie.com
Ez pedig azért van, mert attól még, hogy a Fidesz tizenöt éve szeretné elhitetni mindenkivel a világon, a valóságban a magyar történelem nem arról szól, hogy az elmúlt ezer évben mindig és minden körülmények között a magyarok voltak a dicső győztesek – ha más nem, minimum az erkölcsi győztesek –, mindenki más meg a gonosz aljas szemétláda, akik legfeljebb a talpunkat csókolhatták volna meg, ha megengedjük nekik. Annak, hogy egy ország kultúrpolitikája kiemelt figyelmet fordít a történelmi filmek készítésére, épp az lehetne a kifejezetten hasznos hozadéka, hogy ezek a művek segítsenek megértetni a széles közönséggel, milyen hibás és milyen helyes döntések vezettek oda, ahol Magyarország jelenleg tart, hogy ebből tanulva mind jobb emberekké, egy jobb országgá váljunk. Hazugságokból viszont nem lehet tanulni.
Sok elmélet van arról, hogy miért is fordultak vissza a mongolok 1242 után: Batu kán haza akart érni az uralkodóválasztásra; túl nagyok voltak már a veszteségeik a sok országban, ahol a mongolok addigra jelen voltak; időjárási körülmények és élelmezési nehézségek; sőt olyan is akad, aki szerint eleve csak a kunok hatalmát akarták megtörni, ami eddigre sikerült is. Az azonban, hogy a magyarok küldték volna haza őket, teljesen nyilvánvaló, koncepciózus, tudománytalan és ostoba hazugság, pláne olyan okokkal, amiket a film felsorol.
Pedig ez a film a NER kurzusfilmjeihez képest még ígéretesen kezdődik, noha nem tűnt épp felelős döntésnek a Jóban Rosszban, a Hacktion, a Tűzvonalban és a Géniusz, az alkimista rendezőjére, Soós Péterre bízni egy többmilliárdos akciókalandfilm rendezését, nem is csak a sorolt művek színvonala miatt, de azért sem, mert Soós még soha nem rendezett nagyjátékfilmet. Mégis, az 1242-t indító csatajelenet, amelyben magyar civilek a mongol nyílzápor elől menekülnek, nagyjából úgy néz ki, ahogy egy ilyen jelenetnek ki kell néznie. És egy ideig még utána is úgy tűnik, hogy tisztességes, filmszerű filmről lesz szó: a mongolok a magyar kapuk előtt gyűjtik a seregeiket, de a táborukban is politikai belharcok nehezítik a helyzetet, az esztergomi várban pedig arról megy a vita, fel szabad-e adni a harcot a nyilvánvaló túlerővel szemben, mentve az életeket, vagy annál előrébb való a dicsőség és a bátorság.
Ez az ígéretesség nagyjából addig tart ki, amíg előbb egy, aztán két szereplő meg nem hallja a pilisi szívcsakra dobolását a földben, és el nem hangzik, hogy aki válaszút előtt áll, annak el kell mennie a Pilisbe, mert ott választ talál a kérdéseire. Amikor pedig a magyarok egyetlen mondattal, sőt félmondattal megoldják a mongolok minden problémáját, nagy kegyesen elárulva Batu kánnak, hogy sajnos az egész mongol nép pont rosszul értette Dzsingisz kán legfontosabb parancsát, de nem baj, mert a magyaroktól most megtudhatod a valóságot, kis butus – na, akkor már nagy szerencse, hogy a moziszékek előtt általában nincsenek elérhető távolságra falak, mert itt már biztosan abba vernénk a fejünket.
Ez nem kalandfilm, nem akciófilm, nem történelmi film; egy ilyen dramaturgiailag erőtlen, ócska megoldás semmilyen filmbe nem tudna bekerülni.
Egy műfajt kivéve: a propagandafilmét.
Az az egyetlen műfaj ugyanis, ahol teljesen mindegy, hogy valami működik-e a forgatókönyvben, a vásznon, dinamikában, akárhogy. Abban csak a hatalomnak kell megfelelni, a nézőnek nem.
1242movie.com
Félreértés ne essék, az „ígéretes” nem azt jelenti, hogy ha nem ilyen bődületes marhaságok és nem ilyen arcpirító, bármelyik kegyetlen diktatúra történelemhamisító lendületét büszkén utolérő hazugságok állnának a középpontjában, akkor az 1242 – A Nyugat kapujában lenne az új Ben Hur és az új A rettenthetetlen egybegyúrva. Nem, akkor egy egészen tisztességes, a műfaj minden közhelyét felsoroló, de azokon túlmenni nem szándékozó kalandfilm lenne, amelyben politikai ármánykodások, nagy csaták és közelharcok biztosítják a feszültséget, és persze időről időre a kamera szuperközeliben mutatja meg a nagy harcos szeretőjének fedetlen mellbimbóit. (Érdekes, a meztelenkedés szükségességét sikerült ellesni a Trónok harcából, de azt már nem, hogy ne kizárólag nők vetkőzzenek.)
Akkor egy olyan tisztességes kalandfilm lenne, amin jól meglátszik a ráköltött nagyjából 700 millió forint – hogy hová vándorolt a vásznon nem látható maradék néhány milliárd, azt nem tudni, de hát persze mi okunk is lenne feltételezni, hogy nem a legjobb zsebekbe? (A külföldi támogatásokat, adókedvezményeket és egyebeket is számítva nagyjából 3,7 milliárd forint volt a költségvetés.) A nagyjelenetek ugyanis általában látványosak – azaz jók Szakács Györgyi jelmezei, a mongol tábor hangulatos, nem feltűnő, ha esetleg digitálisan egészítették ki a tömeget nagyobbra, a nyílzáporok kifejezetten jól mutatnak –, de ha már bármilyen komolyabb digitális utómunkára lett volna szükség, az vagy konkrétan nem látszik, mert lehagyják a vászonról, vagy siralmas a végeredmény, például mint amikor egyetlen másodpercre közelről mutatnak egy levágott fejet, ami épp úgy néz ki, mintha egy rajzfilmhez rajzolták volna aggasztó fantáziájú gyerekek.
A film nagyobb részét ugyanakkor kisebb belső terekben vették fel, nincs is a kinézetükkel semmi baj, csak a kontraszt feltűnő: hogy milyen igényesek ezek a jurtabelsők, és mennyire idézik a Gyula vitéz télen-nyáron című magyar, 1970-es kvázi történelmifilm-paródiát azok a jelenetek, ahol nagyot kéne dobni.
1242movie.com
Az azóta sajnos meghalt hollywoodi főszereplő, Ray Stevenson – helyette kérték fel először a magyarok, ösztönösen mindig a legjobbhoz dörgölőzve, a szexuális zaklatási ügyei miatt már rég vállalhatatlan Kevin Spacey-t, aki végül nem jött – mindig a lehető legegyszerűbb, a rajzfilmes CGI-hez illő arckifejezéseket választja, azaz gonoszul vigyorog, amikor gonosznak kell lenni, és legörbíti a száját, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene. A Batu kánt játszó Bold Choimbol ezzel szemben hitelesen hozza a tépelődő, a szíve mélyén nagyon is tisztességes hadvezért, de ami a legviccesebb a szereposztásban, hogy
Stohl Andrásra egy néma statisztaszerepet osztottak.
Ezt azért mégiscsak nehéz megmagyarázni, így vélelmezhető, hogy a figurának esetleg nagyobb történetszála volt, csak ő is úgy járt, mint szegény L. Simon László fideszes politikus, aki valamiért eredetileg szerepelt a filmben: kivágták a jeleneteit. A Bridgerton családból ismert Genevieve Chenneour, aki Batu kán magyar szeretőjét játssza, hősiesen küzd az ellen, hogy minden jelenetében le kelljen vennie a felsőruházatát, sőt az akciójeleneteit – legalább ennyi feminizmus szorult a filmbe: egy erős női karakter – teljesen jól hozza.
Abba meg, hogy ideológiailag hogyan is kellene értelmezni a film többi szálát, inkább bele se menjünk, mert belezavarodnánk: a „pogány” mongolok alapvetően elég tisztességes népek, ezzel szemben a keresztények utolsó, megátalkodott, undorító, aljas férgek. A filmben a pápa képviseletében azért érkezik egy legátus Esztergomba, hogy árulóként szándékosan átjátssza a mongoloknak a várat, mert a keresztények szeretnék, ha a mongolok kiirtanák a rossz hitűeket – bár hogy ezt a film logikája szerint hogyan képzeli a pápa, mármint hogy csak a hamis hitűeket fogják majd kiirtani, de aki szépen jár templomba vasárnaponként, annak a haja szála se görbül a tatárjárás további szakaszaiban, az nem derül ki.
1242movie.com
De ezt már nem is igen várja senki, egy ilyen kis hülyeség ebben a filmben már bagatell. Hiszen az 1242 – A Nyugat kapujában messze túllép az eddigi kiemelt állami projekteken történelemhamisításban: eddig „csupán” úgy értelmezték a történelmet a kurzusfilmek, ahogyan az a jelenlegi politikai akaratnak kedvezett, és eközben néha – mindig – becsúsztak történelmi tévedések is, mint például, hogy miért is harcolnak a márciusi ifjak, vagy milyen nyelven is beszélt 1848-ban a hadsereg és hasonlók.
Az 1242 már egészen más ligában játszik: itt az első pillanattól fogva azért és csak azért költöttek el több milliárd forintnyi közpénzt, azért gründolták az egész projektet, arra felhúzva írta meg a forgatókönyvet Fonyódi Tibor, Horváth Áron, Joan Lane, Soós Péter, Sipos Kornél és Mészáros István, hogy
megpróbáljanak elterjeszteni egy ordas nagy, politikailag motivált hazugságot minél szélesebb körben.
Az ember ritkán örül annak, ha az adójából, a fizetéséből levont pénzt az állam annyira hűtlenül kezeli, hogy annak semmiféle megtérülése nem lesz semmilyen értelemben, de ebben az egy speciális helyzetben mégis jó, hogy – a többi kurzusfilmhez hasonlóan – ennek is alig lesznek nézői. Jó, ha minél kevesebbeknek hazudnak a szemébe. Egy népet hazugságokkal elbutítani ugyanis bűn – ha nem egyenesen hazaárulás.
