A Random forgatókönyvén tíz éve kezdett el dolgozni, a végeredménybe viszont belekerültek olyan közéleti témák is, amelyek azóta kezdtek nagyobb figyelmet kapni – gondolok itt a pedofilügyekre, illetve az orosz-ukrán konfliktusra, amiből háború lett. Mennyire volt nehéz helyet találni a sztoriban ezeknek a témáknak?
Nem tartozom azok közé, akik az újsághírekből merítik az élményanyagot a forgatókönyv megírásához. Nyilván az orosz-ukrán háború a kezdeteknél nem volt a szkript része. Viszont a pedofíliával, gyerekbántalmazással nem mostanában találkoztam először. Nem kell a sajtót olvasnom ezekkel kapcsolatban, hogy tudjam, mi történik az országban.
A Lumiere filmiskola első saját gyártású játékfilmjéről van szó, amelyen számos növendék és tanár is dolgozott. Nehéz volt összeegyeztetni a tanári és a rendezői szerepet a forgatáson?
Az elmúlt évtizedek során több egyetemen és magániskolában is tanítottam. Van gyakorlatom abban, hogy kezeljem ezt a helyzetet. Amint belépek a tanterembe, az első perctől tudom, hogy valószínűleg itt ülnek a következő filmem munkatársai. Ez mindig így volt. Rengeteget dolgozom a tanítványaimmal, ez a lehető legtermészetesebb dolog. Egy filmiskolának – ha magániskola, ha egyetem – szerintem a legfontosabb feladata, hogy felszabadítsa a diákokat, akik így képesek lesznek megmutatni az ambíciójukat, a tehetségüket. A forgatás alatt nincs tanár-diák viszony. Én végtelenül boldog vagyok, ha egy diákon észreveszem, amikor már filmessé válik, és remélem, hogy ők is élvezik, milyen klassz dolog filmet készíteni.
A Random egy magyar kisváros egyetlen napját mutatja be, ahol számos szereplő útja keresztezi egymást. Zsolti (Major Erik), a helyi jampi Kamillának (Nagy Katica) csapja a szelet, míg ő titokban egy másik viszony miatt vívódik. Norbi (Katona László), a helyi posta biztonsági őre merész és végzetes lépésre szánja el magát családja érdekében – vagy annak érdekében, amit családjának hisz. Bocsárszky Attila félkarú alkoholistáját csak egy tragédia képes kirángatni borgőzös álmából. Pötyi bácsit (Hegedüs D. Géza), a rácsok mögött ülő gyilkost épp egy másik börtönbe helyeznék át, de nem egyértelmű a papírmunka. Közben a film által bemutatott nap a kisváros hullaházában is különösen sürgős-forgósra sikerül.
A forgatókönyvet eredetileg filmnek szánta, aztán készült belőle egy hangjáték, majd ezután a film. A médiumok közötti ugrálás, az oda-vissza adaptáció kihatott a sztorira?
Egyáltalán nem, ez egy egyenes vonalú folyamat volt. Az ember ír egy történetet, lesz belőle egy használható forgatókönyv, elkezd pénzt gyűjteni, támogatókat szerezni, pályázni – ami Magyarországon nagyon nehéz. Tíz évvel ezelőtt is nehéz volt, ma százszor nehezebb. Amikor ez idő alatt úgy éreztem, hogy a történetben több van annál, minthogy a fiókban feküdjön, akkor megmozdítottam az agyamat, a kapcsolatrendszeremet.
Akkor még volt Magyar Rádió, valamint egy fantasztikus, irodalmi-művészeti főszerkesztőség, ahol csodálatos dramaturgok dolgoztak, és darabokat rendeltek az embertől, vagy felhívták, hogy nincs-e valami sztorija, amiből hangjátékot lehet csinálni. Egy idő után természetes lett, hogy elvittem oda a legtöbb filmötletet, amelyről úgy éreztem, hogy műfajában passzol, és könnyen adaptálható. Imádok színészekkel dolgozni, minden körülmények között: amikor a Random – akkor még Az utolsó perc címen – megkapta ezt a lehetőséget, szívesen csináltam meg Thuróczy Szabolccsal, Molnár Piroskával, Hegedűs D. Gézával, Marozsán Erikával és még több remek színésszel.
Salamon András a Random forgatásán
Kleb Attila
Mekkora az átfedés a hangjáték és a film szereplőgárdája között?
Csak Szabi és Géza jöttek tovább a filmbe.
Invitálta a többieket is?
Azóta radikálisan átalakult a forgatókönyv szerkezete, mesélési módja, a szereplői, az epizódjai, így inkább új castingot tartottam. Jobb is, hogy így alakult: ha ez a forgatókönyv tíz évvel korábban valósult volna meg filmként, nem lennék ma ennyire boldog. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki várjon tíz évet a forgatókönyvei megcsinálásával, és nem azt akarom üzenni a döntéshozóknak, hogy mindenkit utasítsanak el, mert majd, ha tíz év múlva még él, és kitart, úgyis megcsinálja. A Random forgatókönyvéről viszont teljesen tárgyilagosan azt tudom mondani, hogy több nagyságrenddel erősebb és izgalmasabb filmet tudtam belőle csinálni most, mint amire akkor képes lettem volna.
Mi változott?
Az ember jó esetben nem meghülyül, hanem tapasztaltabb lesz a korral, érdekesebben gondolkodik a világról és a filmről, több minden jut eszébe. Nem szeretnék nárcisztikusnak tűnni, de én minden reggel úgy ébredek fel, hogy ma valahogy jobb ember leszek, mint tegnap voltam. Úgy tekintek az életemre, mint egy egyenes vonalú, progresszív fejlődéstörténetre. Én gyerekkorom óta egy olyan játszótérnek érzem a kis világomat, ahol minden nap egyre jobb dolgok történnek. Miközben természetesen látom a minket körülvevő külső univerzumot is, amiben abszurd, gonosz és ostoba események váltakoznak a csodálatos, meseszerű eseményekkel.
Ön egynapos átmenetekről beszél, és a film maga is egyetlen nap alatt játszódik. Blődül hangzik, de akkor már megkérdezem: a film szereplői többek lettek ezen nap alatt – vagy lehettek-e volna többek?
Lehettek volna többek. Életben maradhattak volna, hozhattak volna jobb döntéseket, elkerülhették volna azt az örvényt, amely lerántja őket a semmibe. Minden karakteremet nagyon mélyen megértem, és noha szentimentálisan hangzik, szeretem mindegyiket. Nem is tudnám nem szeretni őket, hiszen mindegyik belőlem táplálkozik. Nem vagyok az az ember, aki ítélkezik a szereplői felett. Inkább észreveszem a problémáikat, amelyek többnyire azonosak az enyéimmel, majd felemelem, illetve eltolom őket olyan szélsőségek irányába, ahol mások is észrevehetik: van itt valami látnivaló. A szereplőket más és más módon, de azonos erővel húzza le egy végzetes energia, amelyet többnyire nem tudnak elkerülni.
Úgy érzi, az is korlátozta volna ezt a projektet, illetve az ön szabadságát, ha a Filmintézet támogatásával valósul meg?
Egyáltalán nem. Először is: az én szabadságomat semmi és senki nem tudja korlátozni. Egyelőre még nem egy nyílt diktatúrában élünk, szóval még nem ültetnek cenzorokat a vágószobába. Viszont egy lefelé vezető spirálban élünk.
A filmkészítők és a szakma szempontjából három dimenzióval rosszabb a helyzet jelenleg, mint a Vajna-rendszer alatt.
A filmtámogatás mostani logikáját, szisztémáját, intézményrendszerének működését olyan szürke eminenciások határozzák meg – mindannyian tudjuk, hogy milyen szándékok és indulatok alapján – akiket most udvariasságból nem neveznék meg.
Persze becsúsznak csodálatos tévedések, mint például Enyedi Ildikó Csendes barátjának, vagy Nemes-Jeles László Árvájának a támogatása. De ezek a kivételek és nem azt jelzik, hogy milyen jól működik a rendszer. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy az már tényleg minimum alatti lenne, ha két ilyen kaliberű művészt is elkaszálnának.
A következő kérdésem az lett volna, hogy fenntarthatónak tartja-e a mostani támogatási rendszert…
A mindenkori politikai rendszernek kötelessége, hogy támogassa a kultúrát, hiszen a parlament, tehát a nép bízta meg őket ezzel. A rendszerváltáskor szükség volt arra, hogy létrejöjjön a semmiből egy demokratikus, átlátható, és a szakmai önkormányzatiság jegyében működő alapítványi szisztéma. Ez az, ami több mint húsz év után a politika martalékává vált, ez az, amelynek a helyére egy kormánybiztost neveztek ki Andy Vajna személyében. Az ő halála után pedig létrejött a mostani rendszer, amiről ön azt kérdezi, hogy fenntartható-e.
Én egy véletlennek köszönhetően hatéves korom óta élek a film világában. Nekem molekuláris szinten van közöm ehhez a szakmához, szemben azokkal, akik a döntéseket hozzák. Viszolyogva nézem, amikor elfogultan, és nem szakmai szempontok mentén születnek döntések – ha jók, ha rosszak. Szóval, hogy egyenesen válaszoljak: nem, ez egy fenntarthatatlan rendszer.
Salamon András és Major Erik a Random forgatásán
Kleb Attila
Egy ilyen áldatlan helyzetben tanárként a Lumiere-ben hogyan tudja motiválni a pályakezdőket, illetve segíteni megakadályozni, hogy elveszítsék a motivációjukat? Hogyan lehet tehetséget gondozni egy olyan rendszerben, ahol talán nem a legegyszerűbb dolog nem kiégni?
Ez egy nagyon fontos felvetés. Nincs olyan óra a Lumiere-ben, ahol ez a kérdés ne kerülne a szóba. Ugye ez egy fizetős iskola, szóval egy ponton túl konkrét morális kérdésről van szó: milyen alapon várjuk el, hogy emberek tandíjat fizessenek egy iskolának, ami olyan életre készíti fel őket, ami gyakorlatilag nincs?
Ha udvariatlan akartam volna lenni, nagyjából így tettem volna fel ezt a kérdést.
Ez nyilvánvaló. Szükség van-e rendezőkre, operatőrökre, vágókra, hangmérnökökre, producerekre egy önemésztő, önpusztító szakmában, ami csak néha hibázik annyira, hogy becsússzon egy-egy remek projekt? Ezt szerintem egyetlen módon lehet normálisan kezelni: őszintén. A kurzus úgy kezdődik: „Sziasztok! Soha a magyar film történetében nem volt még ilyen rettenetes korszak.” Visszamehetünk az ötvenes évekig, ott sem. Ez levezethető számokon, a filmkultúra állapotán, a minőségen filmről filmre. Bizonyítható, hogy a legsötétebb rendszerekben sem jött be a politika a sáros csizmájával, hogy eltapossa a filmgyártást.
Néha Aczél Györgynek tulajdonítanak effélét, a Kádár-rendszer kultúrpápájának, akit én egyáltalán nem magasztalnék. De volt egy olyan furcsa becsípődése, hogy tisztelte a kultúrát, ezen belül a filmet is. Barátkozott a filmrendezőkkel, ez legyezgette a hiúságát. Ekkoriban kis túlzással úgy működtek a dolgok, hogy mindent, amit a közbeszédben és a kultúra, a művészet más területein nem lehetett elmondani, azt a filmben valamennyire szabad volt. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna dobozba zárt filmek és forgatókönyvek, ne történtek volna rettenetes alkotói kisiklások. De a politikai bosszú gyakorlatát az általam ismert magyar filmtörténet során mostanáig senki sem alkalmazta.
Nevekkel, címekkel, eseményekkel, döntésekkel tudom, és tudjuk mindannyian alátámasztani, hogy a bosszú politikája mellett a legrosszabban értelmezett elfogultságok, a féltékenység és a gyűlölet is megjelennek. Nem is annyira a döntésekben, hanem a mögöttük lévő nyomulásban. Az ismert döntéshozók mögött sokkal fontosabb, sokkal veszélyesebb politikai figurák húzódnak meg. Ők talán nem is tudják, hogy mi tudjuk róluk, hogy kicsodák.
Tavaly először készült több független magyar film, mint állami finanszírozású. Szóval térjünk át az érme másik oldalára: a független filmezés jelenlegi állapotát fenntarthatónak gondolja?
Borzasztó nehéz a független filmezés. Nem mondom, hogy holnap szívesen elkezdenék egy ilyen felállásban új filmet készíteni. Viszont a független film függővé tesz. Fordítva is igaz ez: csak filmfüggő emberek képesek arra, hogy független filmet csináljanak. Mert az életünk, a habitusunk, a szenvedélyeink és az életfeltételeink múlnak azon, hogy filmet csináljunk. Ha az azzal megbízott, különböző meg nem nevezett személyek úgy gondolják, hogy nem vagyunk méltóak erre, hogy nem jár nekünk közpénz, hogy “most ők jönnek”, az szuper, lelkük rajta, mi akkor is fogunk filmet csinálni.
Gárdos Péter a Random díszbemutatóján mondott egy erőset arról, hogy mi a független film, és hogy mi történik ebben az országban. Arról beszélt: reméli, hogy a jövő radikálisan pozitív változásokat hoz, amelyeknek következtében a jelenlegi rendszer egy jelentéktelen széljegyzet lesz a magyar filmtörténet oldalain. Vagy még az sem.
Még mindig elképesztően ritka, hogy egy így készült film pénzügyi mérlege pozitívan jöjjön ki – eddig talán csak a Futni mentemnek sikerült ez. Ön hogy definiálja a sikert egy független film számára?
Ez egy nagyon egyszerű definíció, egy film sikere három tényezőből áll. Nézettség, kritika és fesztiválszereplések. Ezek egzakt dolgok, világosak, egyértelműek.
Ehhez egy dolog hozzátartozik: én a Random legvégső változatát is már legalább nyolcszor láttam különböző vetítéseken. Félve mondom, mert ilyen még nem volt az életemben: ennek a filmnek egyetlen olyan jelenete sincs, amiről azt éreztem volna, hogy “jaj, essünk túl rajta, mert ez nem sikerült túl jól”. Ez nem azt jelenti, hogy a film tökéletes lenne. Csak azt mondom: minden korábbi filmemben – legyen az kisjátékfilm, nagyjátékfilm, dokumentumfilm – akadt olyan jelenet, amihez utólag szívesen visszamentem volna, amin változtattam volna.
Úgyhogy a három konkrét mérőfaktor mellett számomra ez lelkileg nagyon sokat jelentett. Ha ez nem így lett volna, nagyon szégyellném most magam, mert felfoghatatlan, mennyi nehézséggel járt az a majd’ három év, amíg összeraktuk a Randomot.
Nyitóképünkön Salamon András látható. Fotó: Lumiere fotó / Wéber Mónika
