Csak az fogjon fegyvert, aki használni sem fél azt.
Inkább akciófilmekben szokott elhangzani ez a mondat, mondjuk, Liam Neeson szájából, de az Oscar-díjas Saul fia rendezője, Nemes Jeles László új filmjéről szintén eszünkbe juthat ez a maffiabölcsesség. Persze azt azért látatlanban is lehet sejteni, hogy Nemesnél nem két rekedt bűnöző beszél erről egy koszos sikátorban Harlemben. Hanem mondjuk, egy filozofikus metaforáról lesz szó. A lázadásról. A szembeszegülésről. Nem az ellenállás melankóliájáról, amiről Krasznahorkai László írt, hanem az ellenállás lehetetlenségéről. Egy népről, amelyben forr a düh, és mégsem képes lerázni magáról a rosszat.
Mozinet
Végül is aligha véletlen, hogy a film magyar bemutatóját éppen október 23-ára időzítették.
De az Árva a felszínen nem erről szól – bár egy pisztoly tényleg van benne –, hanem „tipikus” sorstörténet, amelyben persze egy rendezett háttérrel felnőtt ember számára semmi tipikus nincs – de hány ilyen magyar ember él a második világháború után születettek generációjában? Hány, a szocializmus időszakában játszódó film foglalkozik az apátlansággal – kronologikus sorrendben – a Megáll az időtől a Moszkva térig? Még egy dolog, ami aligha véletlen. Hogy a tágabban értelmezett apahiányt, azaz a követendő jó példák hiányát olyan sok művész tartja valamiképp Magyarország metaforájának. Nemes Jeles László filmjében például egyáltalán nem árva a főhős kisfiú – akkor lehet, nem is rá utal a cím. (Talán ide kapcsolódik, hogy a rendező ezúttal Nemes Lászlóként, az apjától, Jeles Andrástól kapott vezetéknév nélkül szerepel a stáblistán. Annak a filmnek a stáblistáján, amely Jeles András élettörténetét meséli el.)
Az Árva a felszínen egy kisfiúról szól, aki a háború legvégén született, élete első éveit árvaházban töltötte, az anyját csak ez után ismerte meg, az apját pedig még ekkor sem. Őt elvitték, és várjuk, hogy visszajöjjön – milliószor hangzott el ez a mondat Magyarországon a negyvenes évek végén és még az ötvenes évek elején is. De Nemes, aki ismét Clara Royer-val együtt írta a forgatókönyvet, csavar egyet a történeten: az ismeretlen és tökéletesnek lefestett apa helyett egyszer csak megjelenik egy rettenetes férfi, aki azt állítja, valójában ő a kisfiú apja. És kérdés, sikerül-e őt elüldözni – legalábbis a gyerekfejben ilyen egyszerű a kérdés, ha a válasz cseppet sem magától értetődő.
Kérdés tehát ebben az 1956 környékén játszódó filmben, sikerül-e elüldözni azt az ocsmány, hatalommal bíró entitást, amely ránk erőszakolta magát, és azt állítja, mostantól neki kell engedelmeskednünk.
Így leírva szinte már szájbarágósnak hat a metafora október 23-áról, az orosz uralomról és a sikertelen forradalomról – de tényleg csak így leírva hangzik annak. A filmnek hosszú ideig nem az a problémája, hogy olyan evidens lenne, hogy miről is szól valójában. Akkor már inkább az ellenkezője.
Mozinet
Furcsa ilyet mondani 2025-ben, amikorra a magyar filmekre már általánosan jellemző lett, hogy állami támogatás nélkül, szívességekből és sufnikörülmények között készülnek, azaz ritkán látni nagyszabású díszleteket, de az Árva a ló túloldalára esik át: annyira tökéletes a látványvilága, Ágh Márton díszletei és Erdély Mátyás felvételei, hogy olyan érzés egyes jeleneteket nézni, mintha nem játékfilmet néznénk, hanem egy mozgóképes skanzent. Amihez persze kell az Árva ráérőssége is: ha koncentráltabb, feszesebb lenne, nem hozna olyan érzést, hogy egyes jelenetek legfontosabb szereplője a tényleg tökéletesen visszahozott ötvenes évekbeli Budapest.
Persze korántsem véletlenről van szó: Nemes (Jeles) László döntése, ahogy eddigi két filmjében, ezúttal is az, hogy szigorúan a főszereplő nézőpontját követi, és az határozza meg a film dramaturgiáját, hogy egy kisgyerek számára milyen jelekből, milyen kerülőutakon áll össze a valóság. A probléma ennek is – paradox módon – a gyémántfényűre csiszolt tökéletessége: Erdély Mátyás képei olyan sok eszközzel mutatják meg ennek a gyermeki látószögnek a korlátozottságát, annyira esztétikus képekkel – félrehajtott kerítésdeszkán keresztül, emeletekről lejjebb, kovácsoltvas rácson át látjuk, szűk szobába beszűrődő hangok alapján halljuk a fontos történéseket –, hogy az már nem a természetesség, hanem a konstruáltság érzetét hozza magával. Amire szintén igaz, hogy ha más ritmusú lenne a film, ez nem okozna akkora problémát.
Mozinet
Nemes ugyanis a két és negyedórás filmből legalább másfél órát az apró részletek kibontására szán, amit nevezhetünk atmoszférateremtésnek is: melyik gyerek mivel játszik a grundon, hogyan alakul a mellékszereplők kapcsolata a főszereplőkkel és így tovább.
Ebből a bő másfél órából viszont hiányoznak a hullámhegyek és hullámvölgyek: mint egy egyenes út, ami elmegy sok minden mellett, de egyikhez sem kanyarodik oda.
Mert Nemes láthatóan nemcsak egy történetet akart elmesélni, hanem épp olyan precízen megjeleníteni az ’56 utáni Budapestet lelki értelemben is, ahogyan Erdély és Ágh vizuális értelemben tették. Milyen lehetett abban a szatócsboltban dolgozni lenézett alkalmazottként, ami az államosítás előtt még a sajátunk volt? Milyen lehetett a visszatérő zsidók helyzete? Hát a forradalomban résztvevő üldözötteké? Milyen lehetett az ’56 leverése utáni első, a kommunista elnyomókat kötelezően ünneplő május elseje előkészületei? Milyen volt a hétköznapi élet a városban, ahol még katonák járőröznek, de már épp eltörölték a kijárási tilalmat? És igen, gazdag, a történelmi emlékezet sajátos nézőpontból ábrázolt villanásaival teli film az Árva – csak hosszú ideig játékfilmként nem elég érdekes.
Mozinet
Amiben komoly szerepet játszik az is, hogy az Árva tényleg tökéletesen leköveti a főszereplő kisfiú lelkiállapotát. Ez alapvetően dicséret a rendezőre nézve, csakhogy a fiú fő állapota az elidegenedettség – és az ritkán tesz jót egy filmnek, ha ez határozza meg a hangulatát. A fiú szokása a történetben, hogy a bérház alagsorában lévő hatalmas fém kazánhoz beszél, amikor ismeretlen, távol (vagy sehol sem) lévő édesapját akarja megszólítani.
És tényleg olyan hideg érzelmileg a film, mint egy acélhordó: annyira enged közel bárkinek is a lelkéhez, amennyire a fiú tud közel kerülni a kazánhoz.
Ez alól egyedül a főszerepet, a kisfiút játszó Barabás Bojtorján kivétel: a színészből mindvégig árad a düh, ő maga is olyan, mint egy szétrobbanni készülő kazán, amit már csak a vasalatok tartanak össze, úgy is fújtat, úgy is rombol. És ő az, aki elutasítja a felé irányuló érzelmeket, és mivel Nemes az ő szemén keresztül láttat, ez minden nézőre is vonatkozik. Csodálatosan kifejező az anyát játszó Waskovics Andrea alakítása: nagyszerűen meg tudja mutatni azt az embert, akinek a szíve fele fekete, mert halott, belehalt abba, hogy felismerte, ő csak áldozat lehet, kizárólag az életét tönkretevő döntések közül választhat, ráadásul az övé egy gyerekért kötelezően vállalt felelősség is. Waskovics nem a mindezek alatt látványosan összeroppanó áldozatot játssza, hanem a sétáló halottat, akiből jelenetről jelenetre száll ki egyre jobban az élet. Mégis: mintha a kamerát, Nemest, a főhős kisfiút nem érdekelné eléggé a sorsa – ez a sztorinak meg is felel, nézőként viszont kár.
Mozinet
Az „új” apát játszó Grégory Gadebois-nak izgalmasan összetett jellemet írtak, és a francia színész épp így, izgalmasan összetetten is játssza el azt: noha egyértelműen árt az őt körülvevő embereknek, ez a figura nem egy rosszindulatú ember, csak épp önazonosan éli az életét – más kérdés, hogy ebben az életben nem megfelelőek a morális választások. Ő csak egy működő családot akar, ahol ő a családfő: ahhoz nem fűződik érdeke, hogy kifejezetten rossz legyen a családtagjainak. Csak épp nem megengedettek az elhajlások.
Még egy metafora, amiből nehéz nem egy gyerek és az apja, hanem egy ország és az azt bekebelező nagyhatalom kapcsolatára asszociálni.
Azonban ez az asszociáció sokáig várat magára. Bár a cselekmény a fiú dühének eszkalálódásával felgyorsul, és ez a gyorsaság kifejezetten jót tesz neki, a filmnek valódi, súlyos tétje csak az utolsó tíz percben lesz.
Mozinet
Az utolsó tíz percben, ami arról szól, mit csinál, mit képes csinálni az ember a fegyverrel, ami a birtokába kerül.
És ez a tíz perc értelmet ad mindennek. Ez a tíz perc olyan mélységet ad, ami mindent újracsomagol. Nem lehet azt mondani, hiszen az lehetetlen lenne, hogy visszamenőleg kijavít minden sikerületlenséget a filmben. De könnyedén eltörli a jelentőségüket. A mellkasunkra ül, és ott marad sokáig. Ilyet csak jó filmek tudnak.
