– És most mi lesz?
– Semmi.
Valahogy így hangzik egy párbeszéd Istenhátamögött-külsőn, éjszaka, a negyven éve mindenben változatlan kiskocsma mellett akkor, amikor az ember épp élete legnagyobb válságát éli át, és kiderül, hogy minden, amit eddig az életéről gondolt, hazugság. És akkor megkérdezik tőle, hogy mit fog csinálni, vagy hogy úgy általában, akkor most mi lesz.
Mi lenne? Semmi.
Mi lehetne? Hogy lehetne bármi? Milyen lehetőség van arra, hogy valami legyen? Ez van, ezt kell szeretni, vagy ha nem megy, akkor elfogadni, vagy ha az sem megy, akkor inni. Bevált ez az életrecept az előző tíz generációnak is, mi miért ne folytassuk? Vagy ha nem vált be, legalábbis nem panaszkodtak ők sem.
Ez a „párbeszéd” Olasz Renátó játékpénzből, amellett pedig műanyag zsetonokból és gombokból készült, úgynevezett független filmje, a Minden csillag legerősebb jelenete. Mert valahogy erről a párbeszédről szól az egész film, vagyis arról, ami mögötte van. A semmiről. Hogy sehol se jó. Nem rossz. Csak nem jó.
Kino Alfa
Egy testvérpár, a már jó ideje Budapesten élő Bianka és Milán hazautaznak oda, ahol felnőttek, hogy abban a kocsmában töltsék a karácsonyestét, ahol felnőttek, azokkal a barátaikkal, akikkel felnőttek. Hogy minden újra ugyanolyan jó legyen, mint régen – és ez az a mondat, amit mindannyian kimondtunk már egyszer, és fájt, amikor meg kellett tanulnunk, hogy sosem válik valóra. Vagy azért, ami a kézenfekvőbb, de ritkábban lényeges indok, mert ha tényleg olyan is lenne minden, mint régen, mi már akkor sem leszünk soha ugyanolyanok, vagy azért, ami gyakrabban derül ki és eggyel jobban fáj: mert valójában régen sem volt olyan jó, csak akkor még nem tudtuk, mihez képest nem az.
Erről is szól a Minden csillag, hogy ami régen, kamaszként jónak tűnt, az vagy változik, és akkor azt nehéz elfogadni, vagy nem változik, és akkor az az, ami a harmincas éveinkben már nagyon nem oké, mert már nem ott kéne tartani, nem kéne már anyunál lakni, nem kéne még mindig minden hétvégén berúgni ugyanabban a húgyszagú kocsmában. De akkor mit kéne csinálni? Mi van helyette?
Mi lenne? Semmi.
Úgynevezett közérzetfilm a Minden csillag, azaz nincs úgynevezett sztorija, csak ennyi, ami fent: egy koraharmincas testvérpár visszamegy a kamaszkoruk helyszínére karácsonyozni, hátha tudnak még egy estére kamaszok lenni. Felmelegíteni a régi párkapcsolatot az autó hátsó ülésén egy félreeső parkolóban, és rájönni, hogy ez a dugás így önmagában semmit sem jelent. Rászánni magad, hogy végre megtedd, amit meg akartál tenni a férjed ellen, ha egyáltalán sikerül, de ha nem sikerül, az nem kevésbé rossz a férjednek, csak még neked is rossz, hogy úgy rossz, hogy még csak nem is jó. Kiadni, amit rég a haverod fejére akartál olvasni, hogy mi a francnak húztál el innen Pestre meg külföldre, a francnak hagytál minket itt, a francnak kell nekem még hozzád is mérnem az itteni nyomoromat, ami viszonyítási pont nélkül nem lenne olyan feltűnő. Kipróbálni, hogy a pesti nagymenő tényleg olyan nagymenő-e, és elkeseredni, hogy hát még ennyi se igaz. Hányni. Kifeküdni az út középére mínuszfokokban ing nélkül, valószínűleg nem először. Szívni az élet savanyú illatát.
Kino Alfa
Talán nem is pontos úgy, hogy nincs a filmnek története. Az a története, hogy a kezdeti céltalan piálástól – amit Olasz Renátó valamivel tovább mutat, mint amennyi idő alatt átérezzük a céltalanságát, és magunk is elkezdjük annak érezni – minden egyes karakter eljut odáig, amikor rájön, mi az a probléma az életében, amire ha valaki rákérdez, hogy és akkor most mi lesz, csak azt tudja mondani, hogy
Mi lenne? Semmi.
Olasz Renátó bravúrja, hogy valójában nem azt érezzük, hogy ők, a film figurái jönnek rá erre, hanem hogy mi. Mert a forgatókönyv, ami egyébként nincs – improvizációkból álltak össze a dialógusok – mindenből pont csak annyit mond el, hogy már értsük, de azt higgyük, magunktól értettük meg, és nem ők értették meg velünk. Lehet, hogy ehhez magyarnak vagy legalábbis kelet-európainak kell lenni, és be kellett szívni néhány hasonló kocsma húgyszagát, vagy legalább a film producerénél, Tarr Bélánál kellett látni néhány ilyet, Krasznahorkai égitest-magyarázó Valuskájával vagy nélküle, de lehet, hogy ezek univerzális érzések, és hozza magával a shisha vagy az amerikai cigi szaga is, majd kiderül, ha külföldön fesztiválozik a film. (A bemutatója Szarajevóban volt, azzal kapcsolatban nem merül fel életérzésbeli kérdés.)
Olasz Renátó rendezőként profi és amatőr színészeknek is ad feladatot a filmben, és ami általában komoly problémát jelentene: hogy emiatt aztán nem is egységes a játékstílusuk, az itt egyáltalán nem baj, egyrészt, mert szélsőségesen eltérő életutak állnak a szereplők mögött, és miért hangsúlyozna ugyanúgy egy kistelepülési, lecsúszott kocsmabútor, mint egy értelmiségi, felkapaszkodott kocsmabútor, másrészt, mert a film jelentős részében úgyis mindenki részeg, ami éppenséggel remek indok lehet arra, miért nem beszél valaki teljesen érthetően. Ahogy a sírás és az elfojtott düh is. Pláne a három kombinációja, és talán az a leggyakoribb a filmben.
Pál Emőke – a végre újra filmszerepben látható Pál Emőke – szomorúan befelé fürkésző szeme a legemlékezetesebb a filmben játszó színészek mindenféle eszközei közül, talán mert ő olyan figurát játszik, aki még nem jött rá a fő problémájára, vagy aki még nem hitte el, hogy nem lesz úgyse semmi semmivel. Vagy mert ő két személyiséget is játszik: azt is, aki a vécé fölé görnyed, és azt is, aki megfogja a homlokát. A testvérpár egyik tagját, Biankát játszó Waskovics Andrea arca az első pillanattól rejtély, mintha ő már érkezéskor tudná, amit a testvére még nem: hogy ez így úgysem lesz olyan jó, mint kéne. Vagy mintha mindvégig azon gondolkodna, mi lehetne a megoldás. Mintha mindent számba vetne, ami eltér attól, hogy semmi, csak a film végéig sem találja meg a választ.
A testvérét játszó Olasz Renátó testesíti meg a leginkább a két világ közé tartozást, ami majdnem olyan, mint a sehová sem tartozás. Látszik rajta, hogy olyannak képzeli magát, mint amilyenek a kocsmában ragadt régi haverok, a saját kicsiségét mindenki leuralásával leplezni próbáló Oláh-Badi Levente meg a maga helyett mindenki másra dühös Farkas Loránd, de fokozatosan ébred rá, hogy ő már nem olyan. Sem nem kemény csávó, sem nem révetegen érzékeny. De akkor milyen? Kevés egy éjszaka, hogy rájöjjön.
Ismerős arcok ezek mind, az idegesítően és bántóan csajozó helyi menő csávó, akiben semmi menő nincs, a haver, akire mosolygunk, de valójában kicsit félünk tőle, mert el tudjuk róla képzelni, hogy bármire képes, a szendének tűnő vagány csaj, a vagánynak tűnő szende csaj és a többiek. Ismerős a kocsma nehéz levegője és ismerősek az ótvaros poénok, amiken csak az alkohol nevet, nem az, aki issza.
Épp ezért találó, hogy Bántó Csaba fekete-fehérben vette fel a filmet, mert ez mégis eltávolítja tőlünk az egészet, épp annyira, amennyire szeretnénk is távol lenni egy ilyen kocsmai éjszakától, és amennyire távol kell lennünk, hogy ne egy újabb átkozott pénteknek, hanem filmnek tűnjön az egész. Talán ugyanezért jelenik meg egy fehér ló is többször a filmben, hol az utcán ügetve, hol a kocsmában, de ez túlzás, mert a fehér ló már olyan elcsépelt szimbólum, hogy a legjobb rendezői szándék sem tudja megmenteni attól, hogy patáival a giccs határainál kaparásszon. Mészáros Ádám váratlanul atmoszférikus gitárzenéje úgyis elég költőiséget ad a filmhez ló nélkül is.
Kino Alfa
A Minden csillag sajátos látásmóddal, jó filmes eszközökkel, a közhelyeket kerülve, bár nem mindig tökéletes arányérzékkel mutatja meg a harmincas generáció jellemző sorstragédiáit, amelyekre senki nem merné a tragédia szót használni, mert túl kisszerűek hozzá – de épp ez a tragédiájuk. Hogy még csak nem is adnak nagy, kijózanító pofonokat, csak kaparásszák a bőrünket, hogy kellemetlen legyen, de be se tudjuk azonosítani, hogy hol fáj. És ha nincsenek nagy pofonok, mi van helyettük?
Mi lenne? Semmi.
