„Tisztelem a románok nyitottságát felénk” – Pál Emőke Erdélyről és Magyarországról, zaklatásról és tanításról
A Magasságok és mélységek című filmben ő játszotta Erőss Zsolt hegymászó özvegyen maradt feleségét: a szerepért azóta is újabb és újabb díjakat kap, de nem tudja, vajon jelent-e ez majd előrelépést a pályáján. Pál Emőkével arról is beszélgettünk, romániai magyar színészként miért nem akar Magyarországra költözni, és miért nem akart elmenekülni a román nyelv elől. Interjú.
A Valan című thriller és Hajdu Szabolcs Békeidő című filmje után a gyergyószentmiklósi születésű Pál Emőke tavaly megkapta eddigi legnagyobb filmes főszerepét az Erőss Zsolt haláláról szóló Magasságok és mélységek című filmben, amelyben a hegymászó özvegyét, Sterczer Hildát játszotta el. (A film bemutatójakor interjút készítettünk Sterczer Hildával, az ide kattintva olvasható.)
„A Himaláján csak egyszer lehet tévedni"
Film készült a valaha élt legeredményesebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt haláláról, pontosabban arról, hogyan kellett a nyolcezres hegyeknél is leküzdhetetlenebb feladattal, a gyásszal megküzdenie feleségének, Sterczer Hildának. Vele beszélgettünk arról az időszakról és a filmről.
A sugárzóan tehetséges színész 2011-ben diplomázott Kolozsváron, azóta is erdélyi magyar és román független színházi társulatokban játszik, tagja a Váróterem Projekt társulatának, és azt mondja, már el se tudná képzelni, milyen lenne egy kőszínházhoz tartozni. Egy ideje már színészetet is tanít az egyetemen. Mi a Reactor nevű, román és magyar színészeket is foglalkoztató társulat Visul (Az álom) című előadása után találkoztunk vele, amelyben az egyik főszerepet játssza: a hihetetlenül erős és megrázó darab a színházi, színiegyetemi közegben elképzelhető mindenféle szexuális visszaéléseket és zaklatásokat mutatja be, valós interjúk, megtörtént események alapján, egy olyan, helyi egyetemi osztály részvételével, akik maguk is átéltek hasonlót. Hogyan alázza meg a magát mesternek tekintő tanár a diákjait úgy, hogy azt segítő szándékúnak állítja be? Hogyan válik a verbális abúzus egyre súlyosabbá úgy, hogy az talán fel sem tűnik, és hogy léphet át szinte organikusan újabb és újabb határokat a mester? Az előadás attól is különleges, hogy musical: a hagyományosan szórakoztatónak gondolt műfaj és a brutálisan kemény téma összehozása hatalmas feszültséget teremt.
A Kolozsváron, román nyelven, magyar és angol felirattal játszott előadás után ültünk lesz beszélgetni Pál Emőkével a darab témájáról, a saját életéről és arról, mit hozott a Magasságok és mélységek.
hvg.hu: Korábban elmondta, a lehető legegyértelműbb volt az útja a színészet felé: már kislányként is verseket mondott, mindig is ezt akarta. Már több mint tíz éve van a pályán: ilyennek képzelte a színészlétet kislányként, felvételiző kamaszként?
Pál Emőke: Igazából nem voltak konkrét elképzeléseim. Azt hiszem, az tetszett, hogy ha a színpadon vagyok, figyelnek rám; ez a része ugye megmaradt. És az az adrenalin is megfogott, amivel minden szereplés jár. Aztán amikor eljutottam odáig, hogy azt éreztem, már nem vagyok kezdő, ez kifutott: nem járt már akkora adrenalinnal, nem boldogított annyira, ha a figyelem középpontjában voltam. Már azon voltam, hogy egyáltalán folytassam-e, vagy hagyjam; új értelmet kellett keresnem az egésznek.
Azóta abból merítek erőt, ha az alkotás, amiben játszom, valamilyen hatással van a nézőre. Nem tudom, egy állami színházban dolgozó színész is megengedhetné-e ezt magának, de nekem fontos, hogy tétje legyen a témának, amiről beszélünk az előadással vagy filmmel. Azok a visszajelzések adnak erőt, amikor egy néző azt mondja, valami felismerés történt benne; az ilyenek miatt maradtam a pályán. Hát, erre nem gondoltam gyerekként. Átértékelődött bennem, hogy mit jelent színésznek lenni, aminek örvendek, mert kicsit öncélú volt, amivel kezdtem.
hvg.hu: Van még a pályájában jó ötven év: lehet ennyi ideig csak fontos előadásokra igent mondani?
P. E.: Lehet, hogy idealista ez az elképzelés, viszont elég rugalmas vagyok, könnyen meg tud győzni az író vagy a rendező, hogy „Figyelj, erről most nagyon fontos beszélni”. Ha azt érzem, fontos az alkotó számára, könnyebben rá tudok kapcsolódni. Vagy ha formailag javasolnak nekem valami újat: musicalt például sosem játszottam a Visul előtt, és óriási kihívás volt, hogy merjek énekelni emberek előtt.
hvg.hu: Ez alapján nem tűnik olyan színésznek, aki hajlamos hátradőlni. Nem lenne jó néha az is?
P. E.: Megszoktam már. Tíz éve vagyok szabadúszó, és már nagyon nehezen tudnám elképzelni a kényelmet, ami kiszolgáltatottsággal is jár: akkor egy színházigazgató dönti el, hogy ebben játszom, abban nem, nekem pedig nincs szabadságom azt mondani, ha valamiben nem vennék részt, mert mondjuk elmennék forgatni. Nagyon nehezen viselném el ennyi szabadság után, hogy korlátozzanak. Igen, a szabadságnak van egy olyan vetülete is, ami nem hagy elkényelmesedni, aminek részben örülök, részben viszont elég stresszes is, ha az embernek nincs meg az az egzisztenciális biztonsága, amivel én is csak azóta rendelkezem, hogy tanítok az egyetemen. Addig mindennek túlságosan nagy tétje volt, ami sok szorongással töltött el. Mostanában kezdtem el egy kicsit megnyugodni. Már nem kell mindennap azon rágnom a körmöm, hogy miből veszek enni.
hvg.hu: A Magasságok és mélységek egyik kritikusa fogalmazott úgy, hogy bár már több filmben is szerepelt, ez a főszerep szintlépést jelent. Ön is így érzi?
P. E.: Szívesen vállalok kis mellékszerepeket is, nem kell mindenben főszereplőnek lenni, mert az nagyobb stressz, nagyobb nyomás az emberen. Az tény, hogy a Magasságok… volt a legnagyobb, legösszetettebb színészi kihívás, amit eddig filmen kaptam.
Hogy gyászoljunk valakit, akit még el sem temethetünk?
Nem sportfilm lett, még csak nem is életrajzi, de az sem lenne teljesen igaz, ha azt mondanánk: nem lényeges, hogy az egykori hegymászó, Erőss Zsolt özvegyéről szól ez a film, mert a gyászról általánosságban mond el valamit. A Magasságok és mélységek épp úgy a gyerekekkel magára maradó Sterczer Hilda személyes története, mint amennyire mindazoké, akik vesztettek már el számukra fontos embert.
hvg.hu: Többen ismerik, többen keresik azóta?
P. E.: Valószínűleg többen ismernek, de nem keresnek többen. De még lehet, hogy lesz ebből valami, ha valaki megjegyzett magának, és majd öt év múlva engem hív fel. De lehet, hogy nem lesz következménye. Erre is fel vagyok készülve lelkileg.
hvg.hu: Fel lehet erre készülni lelkileg?
P. E.: Nem vagyok rágörcsölve. Nagyon sok munkám van, néha túl soknak is érzem, nem panaszkodhatok. És a színházat is ugyanúgy szeretem, mint a filmet. Azt figyeltem meg magamon, hogy három színházi bemutató után már kívánkozom filmben játszani, a forgatás végén pedig vágyom vissza a jó öreg, komfortos színházba.
hvg.hu: Visszatérve a kislányhoz, aki elképzelte, hogy színész lesz belőle: ő hogy fogadta, hogy főszereplőként a vörös szőnyegen mindenki önt fényképezte?
P. E.: Nem állíthatom, hogy annyira lubickoltam volna abban a helyzetben, sőt kicsit kényelmetlen volt, nem is voltam eléggé felkészülve arra a figyelemre, ami a film körül volt. Nem ilyennek képzeltem. Reggel beülsz az autóba, levezetsz Budapestig, épp hogy letusolsz, felöltözöl, és már ott is vagy az interjúkon. Úgy képzeltem, hogy ennek majd megadjuk az idejét, nem rohanunk állandóan.
hvg.hu: Ha egy színész magyar filmekben akar szerepelni, nem lenne érdemes Budapestre költöznie, ahol a kapcsolatépítés és a castingok zajlanak?
P. E.: Ha azt mondanám, egy életem, egy halálom, én filmekben akarok játszani, akkor hasznosabb lenne egy fővárosba költöznöm. Bukarest nekem nem annyira jó ötlet, mert akcentussal beszélem a románt, tehát marad Budapest, de nem szeretnék Magyarországon élni. Így meg is oldódott a kérdés.
hvg.hu: Miért nem szeretne Magyarországon élni?
P. E.: Romániában, Erdélyben érzem itthon magam, itt él a családom, a barátaim, jobbnak érzem a közeget, jobb az atmoszféra. De ez csak egy személyes benyomás.
hvg.hu: Korábban, akár az egyetemi felvételi előtt sem merült fel, hogy Pestre költözzön?
P. E.: Nem, sosem vágytam rá. Párszor néhány hónapot éltem ott, de nem volt annyira jó élmény. A színházi és filmes körökben nagyon szimpatikusak az emberek, sokan közel kerültek a lelkemhez, de az ottani, hétköznapi létezés nem vonz. Sok barátom, kollégám ment át Budapestre, sokan keresik ott a lehetőségeket. De én szeretek itt élni.
És volt egy fogadalmam. Székelyföldi vagyok, és rossz volt a viszonyom a román nyelvvel. Nem tudtam jól, féltem románul beszélni, szorongtam miatta. Nyilván adta volna magát, hogy költözzek Budapestre, azzal meg lett volna oldva az egész. De azt éreztem, az menekülés lenne, és menekülni nem akartam. Meg akartam nyerni ezt a harcot. Ezért is kezdtem egyre inkább keresni a lehetőségeket a román színházakban. Az erdélyi magyar közösség szűk, mindenképp szerettem volna nyitni, és átlépni ezt a nyelvi akadályt. És ez most működik. Működget.
hvg.hu: Hogy tanult meg igazán jól románul?
P. E.: Munkafolyamatról munkafolyamatra, mind egyre több román szövegem volt. Itt a Reactorban van egy előadásom, amiben félig magyarul, félig románul játszom, de a Visulban már nincs magyar szövegem.
hvg.hu: Milyen egy román többségű közegben a románok és magyarok együttműködése? Ilyenkor kisebbséginek érzi magát? Akként kezelik?
P. E.: Türelemmel és toleranciával viszonyulnak hozzánk. Már nekem sincsenek kifejezésbeli problémáim, elakadásaim, amikor nem tudom elmondani, mit gondolok. Ez nyilván közösségfüggő, de nekem abszolút pozitív élményeim vannak, nem áldozatként élem meg az egészet. Most egy olyan darabot készítünk elő, amiben három magyar és három román színész van. Tisztelem a románok nyitottságát felénk. De azt nem tudnám elképzelni, hogy csak románul játsszak, szeretném, ha maradna pár magyar munkám is. Románul nem vagyok olyan gyors és felszabadult, mint magyarul, viszont ha románul játszom, a nagyobb készültség és odafigyelés miatt a visszajelzések szerint erősebb a jelenlétem. És románul nem felejtek szöveget – magyarul néha igen –, mert olyankor fokozottabb a figyelmem.
hvg.hu: És fordítva? Magyarországon hogy kezelik romániai magyar színésznőt? Egyenlőként?
P. E.: Ott sokkal jobban érzem, hogy másként kezelnek.
Mintha nem tudnának az emberek természetesen viszonyulni ahhoz, hogy határon túlról érkeztem. Mintha azt éreztetnék veled, hogy nem csupán hálásnak kell lenned azért, mert erdélyiként dolgozunk veled, hanem különösen hálásnak.
Persze ez is közegfüggő.
hvg.hu: Azok után, hogy problémája volt a nyelvvel, eljutni odáig, hogy most beszélt és énekelt végig egy több mint kétórás előadást románul – ez elég nagy diadalnak tűnik.
P. E.: És még sosem mondtam Shakespeare-t románul, meg kellett ugranom ezt is. És a közönség előtti énekléstől is óriási félsz volt bennem; nem tudtam, a castingon szólnom kellene-e, hogy amúgy rettegek énekelni nézők előtt, de végül nem szóltam. Úgyhogy onnantól imposztor-szindrómám volt, attól féltem, hogy le fogok bukni. Igen, az ének szempontjából győzelem volt, és abból a szempontból is, hogy csak románul beszéltem, meg a Shakespeare miatt is. De épp ezért izgatott ez az előadás: ha nincsenek kihívások egy munkafolyamatban, az unalmas.
hvg.hu: Kemény témákról szól az előadás.
P. E.: Felkavaró volt a színházi és filmes körökben történő abúzusokról és visszaélésekről beszélni, mert ezek olyan jelenségek, amelyekkel diákként és színészként is találkoztam már. Ha van téma, amihez tudok érzelmileg kapcsolódni, hát ez az. A bemutató után teljesen rá is pörögtem arra, hogy amit én színművészetis tanárként mondok a diákoknak, az vajon előrevisz-e, támogató-e, kinyitom őt, vagy abuzív vagyok, akadályt hozok létre benne. Nagyon sokat agyaltam ezen, kicsit túl sokat is: minden mondatom előtt ezerszer átgondoltam, mit mondok. Ez nem volt jó élmény, de szerencsére megszabadultam tőle. Mindenesetre nemcsak elszenvedőként volt fontos ez a munkafolyamat, hanem úgymond hatalmi pozícióban levőként is.
hvg.hu: Elmondja, elszenvedőként mit élt át?
P. E.: Volt etika a #metoo előtt, és van a #metoo után. Én a #metoo előtt voltam diák és kezdő színész. Olyankor még sérülékenyebb az ember, még kevésbé van ereje arra, hogy jelezze, ha valami nincs rendben, ha valami túlment egy határon, ha valami sok. Pont ezekben az érzékeny években, 18 és 25 éves korom között elég sok mindenen átmentem, és nem is volt benne a szótáramban, hogy ki lehet állni magamért. Még mindig tanulom, hogyan mondjak állj-t, vagy hogyan szabjak meg egy határt, hogy eddig s ne tovább. Még mindig bele tudok esni abba, hogy csak utólag jövök rá, ha valami nagyon nem volt rendben. Fiatalon egy csomó mindent nem is tudatosítottam magamban; nagyon nagy dolognak kellett történnie, hogy tudatában legyek, ez nagyon nincs rendben.
hvg.hu: Történt önnel ilyen „nagy dolog” is?
P. E.: Igen, volt olyan esemény is.
hvg.hu: El szeretné mondani, mi volt ez?
P. E.: Nem.
hvg.hu: A Visul rengetegféle visszaélést mutat be Shakespeare súlyosan hímsoviniszta rendezői értelmezésétől a nemi erőszakig terjedő skálán.
P. E.: Tanárként már én is sokkal összetettebben látom ezt a kérdést. Egy tanár sokszor nem tudja, milyen húrt pendít meg valakiben. Sokat dolgoztam azon, hogy megbocsássak ezeknek az embereknek, és tudatosítsam magamban, hogy nem feltétlenül akartak rosszat, illetve ezáltal azt is, hogy akár a legjobb szándékokkal adott visszajelzés is eshet borzasztóan rosszul, lehet akár traumatikus is. Nekem is mondtak olyan mondatokat, amik belém égtek, amiket máig hallok, és nem tudok szabadulni tőlük. Még mindig dolgozom azon, hogy elfogadjam, ő jót akart, építeni, segíteni akart, de nem volt hozzá eszköze. Keresnünk kell az eszközöket arra, hogy úgy kommunikáljunk, a másik ne sérüljön tőle, tanárként ez a feladatunk. De nem biztos, hogy teljesen ki tudjuk védeni.
hvg.hu: Meg kell bocsátani a traumák okozóinak?
P. E.: A saját lelki békém miatt. Meg aztán nagyon erős katolikus neveltetést kaptam, a megbocsátás is ott van benne. Akár még le is ülhetnék ezekkel az emberekkel, hogy elmondjam, „figyelj, tudod, hogy az a mondatod még mindig velem van?” A volt tanáraim most a kollégáim az egyetemen. Ezt még nem tudtam meglépni, de lehet, hogy a lelki fejlődésért meg kéne.
hvg.hu: Ők megváltoztak, vagy ugyanazt csinálják azóta is?
P. E.: Úgy érzem, változtak. Úgy érzem, sok mindenki változott vagy lett óvatosabb a #metoo után. A diákok már ismerik a jogaikat, és élnek is velük: ez mindenkit egyfajta óvatosságra ösztönöz, sőt néha akár túlzott óvatosságra is.
hvg.hu: Ilyen tapasztalatokkal milyen volt eljátszani ezt a szerepet?
P. E.: Akárhogy is stilizáljuk, akárhogy is eltávolítjuk magunktól, a színész a saját emlékeivel, a saját tudatalattijával dolgozik. Ezek a témák mind érintettek bennem traumákat, ami érzelmileg megterhelő, de gyógyító is volt: sok felismerésem volt a munka közben. Nem feltétlenül esett jól kinyitni ezt a mappát, mert már jól eltemettem, de végül is jót tett. Nem élem újra játék közben a traumákat, de van érzelmi és testi emlékezetem ezekről a témákról. De alapvetően felszabadító erről beszélni, utána a közönséggel találkozni. Tartottunk tőle, hogy azokat nem fogja megérinteni az előadás, akik nem ismerik a színházi közeget, de úgy tűnik, van a történetnek egy univerzális rétege, hiszen ezek az abúzusok mindenütt megtörténnek, nemcsak a filmes és színházi közegben.
hvg.hu: A napokban újra megtörtént gyakorlatilag ugyanaz, amiről a Magasságok és mélységek szól: ahogy Erőss Zsolt, úgy Suhajda Szilárd is meghalt egy nyolcezres hegycsúcson, hátrahagyva a családját.
P. E.: Amikor még volt egy kis remény, hogy Szilárd előkerül, emberek meglepő módon rámírtak Messengeren, hogy „emlékszel, amikor Zsoltról beszéltünk, ezt meg azt mondtad”, vagy hogy „te jutottál eszembe az eseményekről, a te arcod ugrott be”. Azért ez egy picit szürreális volt: az csak egy szerep! Akármennyire is próbálom elképzelni, akármennyire is próbálok empatizálni, nem tudhatom, mit jelent nyolcezer méter magasan lenni, akár csak egy lépést is megtenni ott. A szerepre készülve is mindig felmerült, hogy akárhogy is próbálkozom, ezt nem tudom tényleg átélni, de még felfogni sem.
Sterczer Hildának volt egy posztja erről; amit ő írt, az tényleg szép, hogy az embernek van egy szenvedélye, egy célja, amiért akár meg is halna. Ezzel tudok azonosulni. Hildával beszéltünk is arról, mennyi kapcsolódási pont van színház és hegymászás között. Ha valaki egyáltalán nem jár színházba, lehet, hogy erre is azt mondja, ennek semmi értelme. De számomra van. Nekem ez a szenvedélyem.
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
„A sok siránkozás ellenére szerencsések vagyunk Erdélyben”
Nem a filmes világ egyik legfontosabb vörös szőnyegén végigmenni volt igazán nagy dolog erdélyi magyar színésznőként, hanem az, hogy a román filmrendező egy széki csárdást választott háttérzenéül – mondja Moldován Orsolya marosvásárhelyi színész. Interjú.
Hogy gyászoljunk valakit, akit még el sem temethetünk?
Nem sportfilm lett, még csak nem is életrajzi, de az sem lenne teljesen igaz, ha azt mondanánk: nem lényeges, hogy az egykori hegymászó, Erőss Zsolt özvegyéről szól ez a film, mert a gyászról általánosságban mond el valamit. A Magasságok és mélységek épp úgy a gyerekekkel magára maradó Sterczer Hilda személyes története, mint amennyire mindazoké, akik vesztettek már el számukra fontos embert.
