Mennyire fog hiányozni ez a csodálatos ember ebből az országból!
Ez volt az első gondolatom, amikor elolvastam Nádasdy Ádám legfrissebb kötetét, a Londoni leveleket, és azonnal el is szégyelltem magam – hiszen Nádasdy egyáltalán nem volt még idős, számszerűen is alig 78 volt akkor, de ha az embernek volt szerencséje személyesen is ismerni őt, egyszerűen csak tudta: ő egy fiatal ember, és kész. Egy örökre fiatal ember, akiben hetven fölött is annyi frissesség, huncutság és csibészség van, mint másban kamaszként sem – ő úgy nevezte ezt a tulajdonságát: szemtelenség –, és akinek úgy vág az esze, mint aki most állt fel az egyetemi padokból, az életbe nagy lelkesedéssel belevágó, belülről annyi ambíciótól parázsló ifjúként. Talán ez, a parázs volt, ami fiatalon tartotta, egészen mostanáig.
És most kiderült, a Londoni levelek nem a legfrissebb, hanem az utolsó kötete volt, mert Nádasdy Ádám ilyen tragikusan fiatalon, mindössze 79 évesen, mégis meghalt. Mégis meghalt, pedig egyszer már a halálnak is fügét mutatott, amikor túlélte a gyomorrákot. Nem akartam, hogy igazam legyen, még legalább tíz, de inkább húsz évig semmiképp, de sajnos igazam lett: máris borzasztóan hiányzik ez a csodálatos ember ebből az országból.
https://hvg.hu/360/20231011_nadasdy_adam_interju_az_ember_tragediaja_forditas_shakespeare_ujraforditas_irodalom_foliazas
Mert Nádasdy Ádám volt talán az utolsó olyan magyar, aki megmutatta, akárki is sajátítja ki, akármilyen módon is írják át a jelentését, a valóságban mit is jelent az a szó, hogy polgár. Bár írt az élete történetéről is – a Hordtam az irhámat, ha remek olvasmány is, sajnos nem „igazi”, az egész életét bemutató memoár –, mégis talán a Londoni levelek mutatta meg leginkább, milyen ember ő. (Milyen ember volt ő, helyesen, de még nem tűnik helyesnek helyesen írni.) Olyan ember, aki amellett, hogy okosan és eredeti módon kommentálja a világ eseményeit brexittől a magyar közéletig, magyarázza meg a történelem és az emberiség nagy vagy kicsi, de jópofa kérdéseit, épp ugyanekkora lelkesedéssel veti bele magát abba is, hogy utánajárjon, vajon miért is szeretik kevésbé manapság Byron műveit, mint amennyire az logikusnak tűnne – és erről is épp olyan érdekfeszítő és az olvasót is lelkesítő stílusban ír, mint bármi másról. Igen, ilyen volt Nádasdy Ádám: bármiről lehetett vele beszélgetni, nyelvészetről, történelemről, irodalomról, közéletről, kül- és belpolitikáról és Lord Byronról is, és semmi, de semmi különbség nem volt abban, hogy melyikről mennyire izgalmasan és – főleg – eredeti meglátásokkal beszélt.
Nemcsak a polgár jelentését mutatta meg úgy, hogy az letörölt a szóról rengeteg rárakódott koszt, de a konzervatív jelzőét is.
Nádasdy Ádám volt a legliberálisabb konzervatív a világon,
és mint tulajdonképpen mindenre, amit a nyilvánosság előtt csinált, erre is csak felnézni lehetett politikai meggyőződéstől függetlenül. Sokan mondták el róla már a halála óta eltelt néhány órában, hogy „ő volt a legszabadabb ember”: megtalálta a szabadságát a világban – London és Budapest között ingázott, magyar és brit polgár is volt –, megtalálta a szabadságát az Istennel való párbeszédben is, ha arról egyeztetett Vele, az egyháznak vajon rendben van-e a régóta nyíltan és szerényen vállalt melegsége – amennyit tudhatunk az ügyről, annyiban rendben volt Neki –, és megtalálta a szabadságát ebben, a melegségében is, ezzel segítve annyi más ember szabadságát is.
Nádasdy Ádám
HVG / Veres Viktor
Pedig nem is akart volna erről annyit beszélni („Én isten bizony elhatároztam, hogy mai levelemben nem fogok a melegekről írni, ne mondják, hogy folyton ezzel jövök, a vízcsapból is mi folyunk” – írta az egyik londoni levélben, és az ember szinte látta olvasás közben, hogyan emeli fel a kezeit, hogyan mosolyog kajánul, és fogalmaz valahogy úgy, hogy „én, kérem, nem akartam, de hát kellett”). Mert úgy érezte, persze jogosan, hogy ha egy ember heteroszexuális, akkor senki nem áll neki még fejben sem arról gondolkodni, mit is csinál az illető a hálószobában, ám ha homoszexuális, akkor rögtön ez a kérdés a fejekben. Mégis: amikor kellett, akkor beszélt róla, és sokszor kellett, az utóbbi másfél évtizedben egyre többször.
Mert ha a szabadság, az erkölcs és a tisztesség volt a kérdés, akkor soha egy percet sem gondolkodott, hogyan foglaljon állást. Azt gondolta: az ember olyan, hogy megadatott neki a választás, róka lesz vagy görény. Mindkettő megöli az ólban a csirkét, de a róka csak azt, amelyiket meg is eszi, a görény viszont a többit is. „Az egész család úgy gondolta, hogy istenem, hát a róka ilyen, van ez így, a görényt viszont gyilkosnak tekintették. Na most valahogy az emberek közt is van ez a különbség, és ezzel kapcsolatban lehet Istenre hivatkozni – még ha a filozófusok ezen mosolyognak is, hogy Istent lehet erkölcsnek meg belső tartásnak is nevezni. De hát engem már így neveltek” – magyarázta egyszer, amikor interjút készíthettem vele. Ezek a helyzetek, a Nádasdy-interjúk minden újságíró kedvenc foglalatosságai voltak, hiszen nemhogy ingyen órát kaphattunk ettől a zseniális tanártól, de még nekünk fizettek érte.
https://hvg.hu/360/20241226_hvg-nadasdy-adam-nyelvesz-konyv-interju
Nádasdy úgy volt konzervatív, hogy fontosnak tartotta és jól ismerte a hagyományt – de tudta, hogy nem az ahhoz való feltétlen ragaszkodás tesz minket hagyománytisztelővé, hanem az, ha tisztelettel folytatjuk azt, amit az elődeink elkezdtek. Így fordította újra Dantét vagy Shakespeare számos drámáját – utálta az „újrafordítás” szót, hiszen ő nem valaki mással szemben, nem Aranyhoz, Mészölyhöz képest fordította „újra” a műveket, nem volt verseny, ő csak lefordította, ahogy a maga korában Arany és Mészöly is –, és így követte nyelvészként a nyelv változásait is, mindig ahhoz a szerinte a maga módján konzervatív, szerintem radikálisan liberális alapelvhez tartva magát, hogy a legtöbb ügyben nincs helyes és hibás, hiszen a nyelv van az emberért, és nem az ember a nyelvért. Ha valami elterjedt és megszilárdult, ha jólesik mindenkinek, és konszenzus van arról, hogy az úgy is jó, azt márpedig ne nevezzük hibásnak.
Sokkal fontosabb elv ez, mint amilyennek elsőre hangzik, ha nem kizárólag a nyelvészetre alkalmazzuk, és ő se hinném, hogy csak arra alkalmazta volna.
Apropó, nyelvészet: nem tudom, más kollégáim hogy vannak vele, de én a zseniális hasonlatai – mint a fenti rókás – és az elmés történetei mellett akkor nevettem a legjobbakat vele beszélgetve (persze csak magamban, bár a somolygásom kilátszott), amikor irodalmi, színháztörténeti, dramaturgiai, fordítási kérdésekre válaszolva először is leszögezte: ő csak egy nyelvész, nem pedig irodalmár, színháztörténész, dramaturg satöbbi, de azért mint afféle érdeklődő kívülálló, megpróbál válaszolni. És csak azután mondott valami olyasmit, amit más még sosem, és amilyet csak ő tudott, és ami lenyűgözte az összes olvasót.
Bár lenne még néhány olyan érdeklődő kívülálló, mint amilyen ő volt, akkora tudással, olyan széles műveltséggel, annyi tehetséggel, szakmai fortéllyal és profizmussal, annyi leleménnyel és munkakedvvel, olyan nagy érdeklődéssel és olyan finom eleganciával, mégis ennyi szerénységgel!
Nádasdy Ádám volt az egyik utolsó igazi magyar polgár,
aki megmutatta, milyen hely lehetne Magyarország, ha több lenne benne a róka, és kevesebb a görény. Minden nap rosszabb egy olyan országban – legyen az Magyarország vagy Nagy-Britannia –, ahol nem hangozhat el egy-egy újabb Nádasdy Ádám-mondat, akár élőszóban, akár a katedrán, akár komoly életmagyarázó versben, akár pajzán limerickben, akár prózában, esszében, tanulmányban, Shakespeare frappánsan magyarított hőseitől, akár csak egy kurta e-mailben, mindegy, csak ő írja alá.
Minden ilyen nap rosszabb, és ez a mai az első – nehéz elfogadni, hogy már csak ilyenek jönnek.
Nyitókép: HVG / Veres Viktor
