A szombati El Clásicónál jobban felépített sztorit aligha találunk az elmúlt évek médiapiacán. Ez már nem a történelmi sérelmek újraértelmezése, és nem a klubokhoz köthető értékrendszerek csatája. Ez egy tökéletesen eladható párbaj a fogyasztó szeme elé rakva, szájába tömve, hozzáláncolva őt a fotelhez.

Mindehhez meglett a két megfelelő ikon, amikor végre José Mourinho egója találkozott Florentino Pérez pénztárcájával, és a gránátvörös-kék Szimfonikusokat vezénylő, elegáns Pep Guardiola megkapta a létező legnagyobb ellenfelet a kispadon.

José vs. Pep

A Real-Barca azóta korántsem szimpla „történelmi harc”, a múltnál érdekesebb lett a jelen hisztériája. Mourinho és Guardiola két akkora formátumú edző, hogy az már önmagában zeneszerzőért kiált, operai teatralitás adhatja csak vissza párharcuk nagyságát. Mindketten mesterműveket alkottak, végérvényesen megcáfolták a futballközhelyet, azt, hogy a csapat csinálja az edzőt. Amit létrehoztak, az európai futballtörténelem aranylapjain marad meg örökre – de mindez csak epika, s még nem dráma.

A dráma ott van, amikor szembekerülnek egymással – és a nagyközönség tavaly ősz óta dörzsölheti a tenyerét.

José Mourinhót azért szerződtette a Real Madrid, hogy legyőzze Guardiolát, hogy legyőzze a Barcelonát. Az edző beszélhet más kihívásokról (harmadik csapatával megnyerni a BL-t, tizedszer a kontinens csúcsára juttatni a fehér balettet stb.), de a lényeg a madridi szignó pillanatában kimondatott: a Barcelonát, Guardiola Barcelonáját le kell taszítani a trónról.

A Special One egója nem is kívánhatott más kihívást, mert a dicsőség territóriuma nem megosztható. Ott a Másiknak nincs helye. És ki lenne alkalmasabb a trónfosztásra – mondhatta magának a tükör előtt Mourinho –, mint én, aki győztem már le a Barcelonát, akit Guardiolánál nagyobb edzőnek tart a világ nem barcelonai része, aki fehér lovon, BL-győztes edzőként érkeztem a Bernabéuba?

A tavaly őszi mészárlás

Ehhez képest a legelső alkalommal akkora pofont kapott a dicsőség csúcsa felé vezető meredek ösvényen, hogy a hegy lábához gurult vissza, és szilánkokra tört magabiztossága cserepeit hónapokig próbálta összeragasztani.

A tavaly őszi barcelonai mészárlás Mourinhót visszaküldte a tankönyvekhez, mert a diadalhoz tanulni kell. Azonban az 5-0 más jelentést is tartalmazott. Sokak értelmezték úgy, hogy a futball művészei helyrerakták az arrogáns gyarmatosítókat, akik elhitték a hadvezérnek, hogy meghódíthatják a Camp Nou földjét puszta céltudatossággal.

A kudarc erős frusztrációt okozott Madridban, ami már annak a meccsnek a végén is előjött, majd a további párharcokban újabb meccs végi fortissimókban kulminált, nem épp a futball dicsőségére.

Nehéz mit mondani arról a helyzetről, amiben a máskor halvérű Mesut Özil megy ölre az ellenféllel, miközben Mourinho nem szemlesütve, hanem szemkitolva távozik – és a Real Madrid pattanó idegű cirkuszművészei között egyetlen játékos van, aki inkább a futballal törődne és méltósággal próbál veszíteni: Cristiano Ronaldo.

Minden a visszavágásról szól

A Mourinho-Guardiola párbajban utóbbi nyert és nem egyszer. Ehhez persze azért az ünnepi elegancia mellett más is kellett. Guardiola a fehér öltönyhöz is felveszi a kesztyűt, ha éppen úgy látja jónak, ugyanakkor riválisánál jóval ritkábban áll teljes mellszélességgel a kamerák elé. De hát az egyéniségek közötti különbségek csak még fogyaszthatóbbá teszik a párbajt.

Ám Mourinho nem attól nagy edző, hogy nem tud veszíteni. Az első pofon után felállt, lesöpörte a ruháját, vágott néhány grimaszt és visszament a tankönyvekhez. Vereséget lehet szenvedni, de le nem győznek – üzente. De nem ő az első madridi tréner, aki belefutott egy ilyen maflásba Guardiola Barcájával szemben. Az előző szezonban Madridban gurított egy hatost a Barcelona, nyilván nehéz eldöntenie egy katalán drukkernek, melyik volt a nagyobb győzelem a kettő közül.

A Real Madrid azonban még egyszer nem adja (adhatja) ilyen olcsón a bőrét, és amíg Mourinho ott az edző, minden a visszavágásról szól majd. A Real bosszúért liheg. Nem a bajnoki pontokat számolja, mert az semmit nem számít, hogy most épp előrébb állnak a táblázaton, és a bajnokság vége is messze van még. Madridban revánsot akarnak.

Olyan gyorsat, és olyan erőteljeset, amilyenre egyszer volt csak példa a párharc során. 1994 januárjában a Barcelona Romario mesterhármasával 5-0-ra gyalázta a Realt, majd ugyanabban az évben (!) decemberben a Bernabéuban jött a válasz, ugyanolyan arányban, egy másik zseni, Zamorano triplájával. Akkor egyébként épp tükrözte egymást a két csapat: előbb a Barca lett bajnok és a Real csak negyedik, majd fordítva. A bajnok most is közülük kerül ki, a dobogóról lecsúszás elképzelhetetlen. Ez teszi a szombati, 216-odik El Classicót minden más meccs fölé.

Jósolni? Minek? Nagy meccs lesz!

Ez a két csapat a világ két legjobbja. Alighanem az volt már tavaly ősszel is, ezért volt hihetetlen az akkori eredmény. Azóta Mourinho és játékosai fújtató revánsvágya a Realt is még magasabb röppályára lőtte. Oda, ahol rajtuk kívül egyetlen csapat van Európában.

Jósolni lehetetlen, tavaly – amikor ugyanúgy a Madrid állt előrébb a táblázaton az őszi meccs előtt, mint most – a szakértők többsége Mourinho megdicsőülésére tippelt. A jelenlegi helyzet hasonló. De a Barcelona egy gyilkos ragadozó; akkor csap le, amikor érzi a vadászat örömét. De ez most nem olyan alkalom, amikor a nagyvad nem figyel. A Real a Barcelonát Mourinhóval idáig még nem tudta megelőzni.

De Mourinho persze tanult is, és próbált alkalmazkodni az új helyzethez. Most nagyon-nagyon nyerni akarnak, mert ha még sokáig nem tudják legyőzni a Barcát, a pisztolypárbajok feszültsége elvész – és csak a duma marad.

A spanyol kupa döntőjében úgy tűnt egy pillanatra, Mourinho a padlóról felállva nyeri meg Guardiola ellen első spanyol szezonjának különmeccsét. De aztán jött a BL-elődöntő és a Barcelona laza természetességgel vert vissza minden kísérletet a kánonváltásra.

A Guardiola-éra alatt még senki se tudta ledönteni a katalán győzelmi szobrot. Félelmetesen erősek elöl-hátul. Egyetlen egyszer kaptak kettőnél több gólt a Guardiola-érában: Mourinho Interétől.

Nagy meccs lesz, a globalizációs kultúra egyik csúcseseménye. A múlt már nem játszik szerepet, a statisztikusok lekuporodhatnak a sámlira a kocsmai kivetítők árnyékában. Senki nem tudja, milyen irányba kanyarodik az edzőfenoménok párharca szombat éjfél után.

De most nem is számítanak, mert az El Clásico a fogyasztóké. A  jelenkor legnagyobb reality showja. Az arénában telt ház, bezárták a kapukat, mindenki a harangszóra vár. Kezek a pisztolytáskán.