Legidősebbjük is mindössze 25 éves, mégis képesek voltak olyan teljesítményt produkálni, amivel hatalmas lökést adhattak karrierüknek és hazájuknak egyaránt. A labdarúgó-Eb előtt már egyszer összegyűjtöttük azokat a fiatal válogatott játékosokat, akikre érdemes lesz odafigyelni a kontinenstornán, most pedig utólag le is vonjuk a következtetést, kik azok, akik fiatal koruk ellenére valóban kimagasló teljesítményt tudtak a gyepre rakni.

Ezekre a fiatalokra érdemes lesz figyelni a 2021-es Európa-bajnokságon

Nagyon fog hiányozni Szoboszlai Dominik az Európa-bajnokságon, de Marco Rossi csapata épp idén mutatta be több alkalommal, hogy nélküle is képes meggyőző teljesítményre. A fogadóirodák szerint a magyar válogatott a mezőny leggyengébb csapata, pedig sokkal erősebb és kiegyensúlyozottabb a keret, mint 2016-ban.

Cikkünk első részére több esetben is keményen rácáfolt a valóság: jó példa erre Gareth Southgate angol szövetségi kapitány, akinél Jadon Sancho, Jude Bellingham, Phil Foden és Jack Grealish is pusztán epizódszereplő lehetett hazája ezüstérmében. Hasonlóan járt el Joachim Löw német edző is: Jamal Musiala mindössze kilenc percet kapott a tornán, ebből nyolcat a magyarok, egyet pedig az angolok ellen. Nem úgy Kylian Mbappé, aki csapata négy mérkőzését végigjátszhatta, azonban olyannyira gyenge volt a teljesítménye, hogy gólt még büntetőből sem volt képes begyötörni: emlékezetes, hogy az ő kihagyott tizenegyesén úszott el Franciaország továbbjutása Svájc ellen a nyolcaddöntőben.

Arról sok vita van, hogy a tornán harmadiknak befutó spanyolok megérdemelték-e az elődöntőt, de két játékosuk is olyan teljesítményt nyújtott, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Pedri a Barcelonában az előző szezon összes meccsén pályára lépett, nem véletlen, hogy több szakértő is tartott attól, hogy az Eb-n a csapágyasra járatott középpályás megsérül, vagy egyszerűen csak képtelen lesz tartani az iramot. Pedri ékesen cáfolt rá minden kétkedőre: a válogatott összes mérkőzésén pályára lépett és mindenhol olyan teljesítményt nyújtott, ami méltó a posztot betöltő elődjéhez, Andrés Iniestához. A spanyol válogatott egy korábbi szövetségi kapitánya, Vicente del Bosque Sergio Busquets-el kapcsolatban jelentette ki évekkel ezelőtt, hogy „ha a meccset nézed, nem látod őt, viszont ha őt nézed, látod az egész mérkőzést”. Az egyre halványuló Busquets-re már nem áll meg a mondat, Pedrire egyre inkább.

Hasonlóan üde színfoltja volt a spanyol válogatottnak Ferrán Torres is. A Manchester City szélsője eredendően a pálya jobb oldalán szokott pályára lépni – Manchesterben jellemzően csereként. A válogatottban azonban egészen új szerepkörben láthattuk pályára lépni: ő volt az, akit egyszerre lehetett tükörszélsőként és támadó középpályásként is a mélyvízbe dobni, mindenhol megállta a helyét. Torres a horvátok elleni nyolcaddöntőben nyújtotta a legjobb teljesítményt: gólpasszt is adott, majd be is talált a horvát hálóba, ezzel nagyban hozzájárulva csapata 5-3-as győzelméhez.

Federico Chiesa az a játékos, akihez egy ilyen Európa-bajnokság után csapata, a Juventus foggal-körömmel ragaszkodik. Olyannyira, hogy sportigazgatójuk egyenesen kijelentette: idén nyáron nem engedi sehova a fiatal titánt. Kérője pedig nem kisebb klub volt, mint a Bayern München. Chiesa megszolgálta a kiemelt figyelmet. Az olaszok támadásainak vezéregyénisége még csak 23 éves, mégis a támadó szekció minden oldalán olyan intenzitással tudott a labdával mozogni, mint az egész Eb-n senki. Mozgékonyságának ékes bizonyítéka volt az angolok elleni döntőben, amikor a rácsimpaszkodó, többször is szabálytalankodó Declan Rice-t játszi könnyedséggel rázta le magáról, és jutott el egészen a tizenhatos vonaláig. Hasonló alakítást nyújtott a padról friss erőként beállva a nyolcaddöntőben, amikor Mancini elmérte a taktikáját az osztrák csapat ellen. Chiesa ekkor – hiába bal oldali középpályás – a jobb szélre ugrott ki, egy zseniális mozdulattal átverte az érkező Laimert, majd a hálóba bombázott.

Nicolo Barella az Internazionale csapatában rendszerint középpályásként játszott, ezért elég meglepő az a szerep, amiben Mancini olasz szövetségi kapitány a pályára küldte. Az olasz válogatottnak ugyanis nem volt olyan egyértelműen kijelölt irányítója, mint például a spanyoloknál erre szerepkörre beosztott Busquets, hanem Verratti és Jorginho látta el megosztva ezt a szerepkört, kiegészítve hol Barellával, hol pedig a védekező középpályásból támadóvá avanzsáló Manuel Locatellivel. Barella és Locatelli között az a legélesebb különbség, hogy utóbbira csak most, az Eb-n figyelhetett fel igazán a közvélemény, ugyanis bár csapata, a Sassuolo az olasz bajnokság stabil szereplőjének számít, nem a kiugró teljesítményeiről ismert, a 2020-2021-es szezonban még a frissen induló Konferencia Liga sem lett meg nekik. Locatelli – akárcsak Barella – brillírozott a pályán: Svájcnak két gólt rámolt be, még interes csapattársa a belgáknak talált érzékeny pontjára, amikor vezetést szerzett az olaszoknak a negyeddöntőben ellenük. Csodaszámba menne, ha Locatelli szeptemberben még a Sassuolóval kezdené meg a 2020-2021-es szezont: a hírek szerint élénken érdeklődik iránta a Massimiliano Allegri vezette Juventus.

És ha már az olaszoknál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül az Eb legjobb játékosának választott Gianluigi Donnarumma mellett sem. Donnarumma játéka korántsem volt hibáktól mentes, sőt, egyelőre még messze van attól a vezetői szereptől, amit az olaszok korábbi legendája, Gianluigi Buffon betöltött mind a válogatottban, mind pedig a Juventus csapatánál. Donnarumma azonban két büntetőpárbajt is lehozott (egyet a spanyolok és egyet az angolok ellen), valamint a mérkőzéseken is úgy védett, ahogyan az Eb legerősebb csapatában illik. Persze, ehhez szüksége volt a Bonucci–Chiellini-páros védelmi munkájára is, akik csak néha hagytak lyukat a kapu előtti betonfalon. Ezek a lyukak viszont kis híján az olaszok vesztét okozták: a spanyolok elleni elődöntőben Morata például úgy lógott meg a rutinos védőpáros elől, mint a tornán rajta kívül senki.

Tündérmese lett volna, ha a dánok Eriksen szívmegállásával tarkított kezdése után eljutnak a döntőbe, vagy még meg is nyerik azt. Nem így történt, az angolok megálljt parancsoltak menetelésüknek, azonban az egész csapat szívvel-lélekkel harcolt folyamatosan a győzelemért. A dánok két fiatal erőssége, Mikkel Damsgaard és Kasper Dolberg pedig oroszlánrészt vállalt ebben a harcban. A két fiatal egyike sem játszik topcsapatban: Damsgaard a Sampdoria, Dolberg a Nice játékosa, ergo aki nem nagyítóval vizslatja nap mint nap az összes bajnokságot, még a nevüket sem hallhatta a 2021-es Európa-bajnokságig. Dolberg három, Damsgaard két góllal járult hozzá hazája kiemelkedő teljesítményéhez, egyelőre azonban nincs még csak pletyka sem arról, hogy nagy csapat figyelné őket. Talán jobb is így: ha kiegyensúlyozottan, komoly nyomás nélkül tudnak fejlődni, pár év múlva alapemberei lehetnek bármelyik európai topklubnak.

Hogy az angol fiatalokról ne csak rosszat írjunk (vagy ne ekézzünk állandóan Gareth Southgate feléjük mutatott „bizalmát”), mindenképpen meg kell említenünk az Eb-n berobbant Kalvin Phillips-et. Phillips nem tartozik a legfiatalabbak közé: már 25 éves, azonban a válogatottban eddig nem jutott komoly szerephez, Southgate először csak 2020 őszén hívta be a Nemzetek Ligája meccsekre, illetve tavasszal a barátságos mérkőzésekre. Phillips a Leeds United neveltje, ott 2015 óta játszik folyamatosan, azonban a tornán mutatott teljesítménye után a jövőben feltehetően megkerülhetetlen tagja lesz a nemzeti csapatnak is. Nem adott gólpasszt, nem szerzett gólt, de védekező középpályásként egyszerre tudott együtt élni a támadásokkal és stabilitást adni az egész torna alatt csak kétszer megingó védelemnek.