A Heti Válasz glosszistája megbírált engem a Karas Monika médiahivatali elnököt illető bírálatom miatt. Rögtön tévedéssel kezdi, azt hiszi, hogy én tagja vagyok a hvg.hu szerkesztőségének, és fizetést húzok ettől a portáltól. Nem így van, de persze ez nem fontos.

Ami fontos, az a következő: bírálóm a szememre veti, hogy összekeverem a Lapkiadó Vállalatot (amelynek a jogi osztályán dolgozott valaha Karas Monika) a Hírlapkiadó Vállalattal, márpedig csak ez az utóbbi állt „közvetlen pártirányítás” alatt, és csak ez állt de facto a néhai állampárt tulajdonában. Ez formailag igaz. Elnézést kérek.

Ámde arra kérem az olvasót, idézze föl, mi volt az 1989 előtti rendszer valódi természete. Nemcsak a „közvetlen” pártvállalatok álltak a diktatúra egységes, osztatlan irányítása alatt, hanem az összes intézmények. A sajtóirányítás különféle szektorai – az MSZMP KB agitációs és propagandaosztálya, a Misztertanács kulturális és sajtóügyekben illetékes elnökhelyettesének hivatala, a Művelődési Minisztérium, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, a Hírlapkiadó Vállalat, a Lapkiadó Vállalat, a Magyar Írók Szövetsége, a megyei pártbizottságok és a megyei tanácsok (meg a megyei jogú városok tanácsai), a Magyar Rádió és a Magyar Televízió stb. – mind az MSZMP Politikai Bizottságának és a KB Titkárságának az alárendeltségébe tartoztak. Lapokat adott ki a Hazafias Népfront (Magyar Nemzet stb.) és a Szakszervezetek Országos Tanácsa (Népszava), a Minisztertanácsnak is volt „saját” lapja (a Magyar Hírlap), de ezek is ugyanebbe a függőségi szisztémába illeszkedtek.

A nomenklatúra nevezetes szerkezete (ezt rövid o-val helyes írni), amelyet Magyarországon „hatásköri listának” neveztek, előírta, hogy melyik pártszerv nevezhet ki vezetőket valahová, mit irányíthat, és a kinevezettek kinek tartoznak felelősséggel. (Az Egyetemi Könyvtár pl. az V. kerületi pártbizottság alá tartozott, ezért nem tudott engem ott alkalmazni – legnagyobb sajnálatára –  Németh G. Béla akadémikus, főigazgató, miután az ELTE bölcsészkaráról, ahol ún. tudományos munkatárs és oktató voltam, eltávolítottak…) A nomenklatúra mindent áthatott, bonyolult volt, de egységes és hatékony. Aki mondjuk azt hiszi, hogy a Központi Statisztikai Hivatal nem volt pártszerv, az naiv és tudatlan.

Ráadásul téves az a benyomás, amely szerint a „közvetlen” MSZMP-alárendeltségbe tartozó intézmények dogmatikusabbak és fanatikusabbak voltak, mint a többi. Az 1980-as években a „közvetlen” pártlapok (Népszabadság, Kritika, Társadalmi Szemle) jóval kritikusabb, „liberálisabb” szemléletűek voltak, mint a párttól alakilag „független” Népszava vagy – pláne – a megyei lapok. A népszerű Esti Hírlap (kis alakú, délutáni bulvárújság) meg egyenesen a „belügy” (a titkosszolgálatok) intencióit tükrözte olykor. A Magyarország (címe ellenére világpolitikai hetilap) a Külügyminisztérium, a „Panoráma” nevű tévéműsor pedig az MSZMP KB külügyi osztályának (illetve az SZKP KB és a KGB bizonyos köreinek) a nézeteit és szándékait. Volt itt rivalizálás, de a pártállam (és a szovjet tömb) vezető szervein belüli vetélkedés.

Így hát a Lapkiadó Vállalat tisztviselői a pártállam funkcionáriusai voltak, bár függelmi viszonyaik némileg különböztek a Hírlapkiadó Vállalat hivatalnokaiétól, ám semmiképpen nem voltak valaminő értelemben „jobbak”, mint az utóbbiak. DIKTATÚRA VOLT – tetszik érteni?

Az, hogy Karas Monika (esetleg mindenféle ideológiai elkötelezettség nélkül) a pártállami sajtóirányítás hivatalnoka volt, ezután meg a szélsőjobboldali (MIÉP) sajtóvállalat hivatalnoka, nem sok biztatót árul el a jelenlegi médiairányítás demokratikus szelleméről, hiszen mind az 1989 előtti diktatúra, mind az 1989 utáni fasisztoid szélsőjobboldal ellenségesen állt (illetve áll) szemben a kifejezési és sajtószabadság elveivel és gyakorlatával. Ráadásul Karas Monika mint ügyvéd majdnem mindig A SAJTÓVAL SZEMBEN képviselt fölpereseket és magánvádlókat. Ő profi sajtóellenes jogász, s ehhöz képest másodlagos, hogy az utóbbi évtizedben mindig a jobboldal (vagy jobboldali körök, a jobboldalhoz köthető magáncégek) megbízásából járt el.

Nem ismerem Karas Monikát, s fogalmam sincs, milyen a világnézete, s azt se, hogy van-e neki ilyenje egyáltalán. Nem tudhatom, miért dolgozott ott, ahol dolgozott, s még azt se, miért fogadta el ezt az új megbízását, s mit óhajt tenni új tisztségében.

Vannak emberek – nem kevesen –, akik azt képzelik, hogy ők a mindenkor érvényes és hatályos szabályok értelmében járnak el mint (szerződéses föltételeket lojálisan betartó) alkalmazottak, s ettől a magánemberként vallott meggyőződéseik, magánemberi erkölcsi rutinjaik teljesen függetlenek. Egyáltalán nem vonom kétségbe, hogy Karas Monika esetleg jó anya, hű barát, kritikus műélvező, Weöres és Tandori olvasója, netán ellenzéki szavazó és titkos anarchista. Ki tudja?

És itt követtem el jelentős hibát. Eltérve szokásomtól, személyes polémiába bocsátkoztam. Mert hiába választja el talán a médiahatóság új elnöke gépiesen és meggyőződés nélkül művelt szakmáját a mélyen átélt magánéletétől, s hiába bírálom őt kizárólag nyilvános tevékenysége alapján, mégis az egész embert bántom meg. Ez nem állt szándékomban, de késő bánat ebgondolat. Éppen ezért problematikus minden személyes támadás.

Ráadásul ilyenkor némi joggal fölvethető, hogy ugyan minek kifogásolom a Lapkiadó Vállalat egykori jogászának szerepvállalását, amikor olyan miniszterelnökök voltak a rendszerváltás utáni Magyarországon, akik közül az egyik az MSZMP KB külügyi osztályának vezetője volt, a másik MSZMP KB-tag, pártállami pénzügyminiszter, majd a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának helyettes elnöke, a harmadik meg a KISZ KB egykori titkára? Meg olyan miniszter, aki a Nemzeti Bank párttitkára és munkásőrparancsnok volt, a másik meg a Budapesti Rendőrfőkapitányság párttitkára? A lista igen hosszú. Ami pedig a sajtót illeti, van olyan korábbi pártállami szerkesztő és vezető újságíró, aki 1989 után kifogástalan demokrata lett, s olyan is, aki éppen ellenkezőleg. Így hát az előéletből egyértelmű következtetéseket nem lehet levonni, s mivel én éppen ezt tettem, talán nem voltam igazságos és méltányos.

Ez is arra utal, hogy a személyes polémia nem célravezető, talán nem is helyes.

De a döntő érv ellenem nem is ez.

Mit szóltam volna akkor, ha a miniszterelnök úr nem a pártállami, majd fasiszta sajtóvállalatok jogászát jelöli, az államelnök úr (és nem „köztársasági elnök”, hiszen Magyarország már nem köztársaság) pedig nem őt nevezi ki a médiahatóság elnökének, hanem a TASZ vagy a Magyar Helsinki Bizottság vagy a magyar Amnesty International valamelyik, a sajtószabadság mellett radikálisan elkötelezett aktivistáját?

Bizony be kell vallanom – zavarban is vagyok – , hogy akkor is fölháborodtam volna, s az illetőről azt gondoltam volna, hogy gaz, cudar áruló, ha vállalja. Hiszen a médiahatóság vezetőjének be kell tartania a rémséges „médiatörvény” és „médiaalkotmány” szörnyű előírásait. Munkáját „a jogszabályi környezet” írja körül és irányítja. Ha lelkiismeretes köztisztviselő, ezeket az előírásokat aggályosan be kell tartania. Éppen ezért a médiaszabályozást kell bírálni, nem a személyeket, akik ezt érvényre juttatják.

A hiba a rendszerben van, nem dr. Karas Monika médiaelnök asszonyban. Sőt: a hiba a rendszerben van, nem pedig dr. Orbán Viktor miniszterelnök úrban és dr. Áder János államelnök úrban. A rendszert kell bírálni és – ha lehet – megváltoztatni, nem egyes személyeket támadni, hiszen ezek a veszekedések lényegüknél fogva kifogásolhatók. Hibát követtem el, szánom-bánom vétkemet, s hálás vagyok a Heti Válasz kritikusának, Michnai Attila úrnak, hogy erre ráébresztett.

Akkor lesz szólásszabadság és sajtószabadság Magyarországon, ha a „médiatörvény”, a „médiaalkotmány” és a „médiahatóság” nem lesz több, mint feszélyező, rossz emlék.

S ha szabad hozzátennem ehhöz valamit: én történetesen nem gyűlölöm a miniszterelnök urat, barátait, híveit és követőit. Nem is hinném, hogy ez politikailag helyes volna. Akkor lesz szabadság, ha a szabadság nem teszi tönkre, nem alázza meg, nem sérti a szabadság ellenségeit se. Őszintén remélem, hogy ha a szabadság – valamilyen mértékben, hiszen mindannyian gyarlók vagyunk és elfogultak – mégiscsak bekövetkeznék, ez jól esnék a jelenlegi jobboldal támogatóinak is, meg hogy dr. Karas, dr. Orbán és dr. Áder akkor is boldog lehet, akkor is kifejthet értelmes, gyümölcsöző tevékenységet, ha (amint ez kívánatos) elveszíti a hatalmát.

Nem szeretem a „számonkérésről”, felelősségre vonásról szóló, impotensen bosszúszomjas beszédet. Nem szeretem azt a politikai retorikát, amelynek a fő terminusai a „pofátlan”, a „hazug”, a „tolvaj”, a „maffiózó”. Miközben itt gorombáskodunk egymással, nyilvánosan, nyíltan, az ún. csendőrség jelenlétében új harcosokat „avat” a Jobbik nevű, törvényesen bejegyzett parlamenti párt közreműködésével az állítólag betiltott Magyar Gárda, a paramilitáris fasiszta szervezet. Ha a Heti Válasz kritikusát bosszantja az ún. fasisztázás, várjuk javaslatait a neonáci, újnyilas veszedelem leküzdésére. Mert az bizonyos, hogy a mi viszolygásunk és undorunk az effélétől eddig nem sokat használt.

A Fidesz-KDNP úgy fogja ki a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából, hogy betiltja a magyar szabadságot. Ez önmagában is helytelen, ráadásul nem gyöngíti, hanem erősíti a magyar fasizmust. Mit érünk vele, ha a magyarországi szélsőjobboldali sajtó egy része (Magyar Hírlap, Magyar Demokrata) nem a Jobbikot, hanem a Fidesz-KDNP-t támogatja? Az égvilágon semmit. A Fidesz-KDNP sajtópolitikája a saját önző politikai szempontjából is teljes kudarc, az országnak pedig katasztrófa.

Avval se mennek sokra, hogy már nem is igazolják, hanem csak letagadják a saját politikájukat. A lakosság négy-öt százalékát elérő ellenzéki sajtó tagadhatatlan tényét (ennél a Horthy-korszakban is jobb volt a helyzet) sajtószabadságnak nevezik. Kétségkívül magam sem ülök börtönben, bár evvel nem mindenki ért egyet a jobboldalon.

Mindehhöz képest dr. Karas Monika kinevezése csakugyan triviális, kár volt ekkora cirkuszt rendezni belőle.

Az egész rossz, úgy, ahogy van. Akkor is, ha ügyetlenkedem.