Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ebben az írásban nem akarok senkit meggyőzni semmiről, csak arról, hogy a tájékozatlanság, a műveletlenség és a báva rosszhiszeműség elegye nem túl hasznos.

Más is fölfigyelt már rá, hogy a balliberális ellenzék és az ettől még inkább jobbra álló balliberális publicisztika annak örvén, hogy Orbánt és a Fidesz-KDNP-t bírálja, a képzelt baloldalt támadja. A Magyar Nemzet tárcaírói és a szélsőjobboldali kommentelők (lásd majd itt lejjebb) arról képzelődnek, hogy a balközép sajtó „fasisztázik”, pedig a balközép sajtó „kommunistázik”. Legutóbb maga Bokros Lajos nevezte a rezsicsökkentést „újkommunistának”. A balközép magyarázatnak véli a hasonlatot: azt állítja, hogy az Orbán-rezsim olyan, mint a Kádár-rendszer (nem olyan). Ez még abban az esetben is, ha igaz lenne (nem igaz), nem adna választ arra a kérdésre, hogy a csudába’ lehetséges a mai körülmények között (nem lehetséges) visszatérni az államosított tervgazdaságba (aminek semmi nyoma). Amúgy a Horthy-rendszer analógiája is hamis, a mai rendszer nem korporatista és nem fasisztoid. Egészen újszerű – de erről már írtam máskor, nem akarom az elkerülhetetlen mértéken fölül ismételni magam.

Szanyi Tibor országgyűlési képviselő, az MSZP egyik vezető egyénisége bajba keverte magát avval, hogy – ami teljesen mindennapos a mai szociáldemokráciában – elejtett néhány dicsérő szót néhány radikális baloldali lapról és internetes portálról. Evvel aztán beigazolta a balliberális sajtó régi jóslatát, hogy a szocialisták előbb-utóbb mint büdös komcsik fogják leleplezni magukat. A büntetés nem is maradt el. A hvg.hu glosszistája a szövegösszefüggésből kiszakított idézet régi és jól bevált technikájával néhány vérforraló mondatot hajított az ideológiai körtáncba beleszédült és belefásult liberális olvasóknak, akik most aztán szörnyülködhetnek, s mindezt valamiféle Mao-ünnepségről készült ijesztő és nevetséges fotóval illusztrálta, ahogy illik.

Erre azonban sajnos válaszolt Szanyi, aki – értelmes ember létére – pár éve belelovalta magát ebbe a tűrhetetlenül goromba és alpári Naturbursch modorba, és ezúttal is csak rikoltozik; írása mindent összekever, és nekem végtelenül ellenszenves. (Különösen az a beállítottság, hogy vitapartnerünk vagy ellenfelünk csak azért lehet az, ami, mert lefizették – különben persze velünk tartana. Ez gyalázat és butaság egyszerre.) Így aztán végképp csak árt azoknak, akiket elismeréssel említett, hiszen a tájékozatlan olvasók összekeverhetik a radikális baloldalt 1. az MSZP-vel vagy valamelyik részével, vagy 2. az 1989 előtti rendszer vagy bármelyik létező államosító-tervező-központosító (harmadik világbeli) kísérlettel, amitől az isten őrizzen meg mindenkit, különösen a kritikai társadalomtudományt és az antikapitalista politikai irodalmat. (Úgy tudom, a közvetlenül érintett radikális baloldali lapszerkesztők – bár, gondolom, nem bánják a reklámot – kissé feszengenek ettől a balul sikerült pártfogó gesztustól.)

A nosztalgiák és szimpátiák eltérő listájától meg a jó modortól függetlenül, a polgári politika változatai – Szanyi Tibortól a hvg.hu szerkesztőjéig vagy Orbán Viktorig és Angela Merkelig – megegyeznek abban, hogy adottnak tekintik az értéktöbblet fölhalmozásából származó tőkét, az árutermelést, a bérmunkát, a társadalmi munkamegosztást, az államot és az osztálykülönbségeket. Eltérő lehet a véleményük a piac és az állami beavatkozás arányait vagy a társadalmi igazságosság érvényesülésének fontosságát vagy éppen a feminizmust illetően – és ezek az eltérések a fönnálló társadalmi renden belül lényegesek –, ámde a radikális baloldal mindezt nem tekinti adottnak, és szembenáll mind a piaci, mind az államkapitalizmussal. (A radikális baloldal persze híve az egyenlőségnek, de kétli, hogy a kapitalizmus bármelyik változata képes lehetne megteremteni: hiszen az egyenlőtlenség nem ok, hanem következmény. Az egyenlőséget – mindhiába – célul kitűző tervgazdasági diktatúrák sorsa világosan mutatja, hogy érdemes a polgári demokráciához ragaszkodni, ameddig a kapitalizmus fönnáll; a tervező-újraelosztó parancsuralom gyökeresebben számolta föl a munkásmozgalmat és a kritikai kultúrát, mint liberális ellenfele. Ettől azonban még nem leszünk liberálisok: ez csak a valódi szabadságharcok lehetőségének szempontját döntőnek tekintő stratégiai – nem elvi – mérlegelés.)

Én mind a hvg.hu-nak, mind a szóba került radikális baloldali lapoknak és portáloknak a szerzője vagyok (köszönöm az összes érintett szerkesztőnek a hozzám való jóságát). Ezért talán nem árt, ha megállok itt egy polgári szóra.

Magyarország kivételével – ahol az ilyesmi csak halovány nyomokban észlelhető, vagy úgy se – mindenütt föltámadt a szélső- és ultrabaloldal. (A kettő nem azonos, bár itt-ott vannak átfedések és átmenetek. Az előbbi a négy internacionálé hagyományát követi – egyébiránt óriási változásokkal és revíziókkal –, az utóbbi a különféle eretnek csoportok, mindenekelőtt az anarchista, anarchokommunista, szituacionista és az újbaloldali áramlatok és a kritikai elmélet változatait. Minden virág virágzik – másutt. Nálunk csak a gyom.)

Marx él.

Nem az a Marx, akiről a magyarországi sajtó vél tudni (s aki soha nem létezett), s nem az a Marx, akit a szovjet rendszerek a maguk teológiai és legitimációs szükségleteire szoktak volt egyszerűsíteni és hamisítani, hanem a modern társadalom mindmáig legnagyobb teoretikusa és kritikusa. A marxizmus nem a kis híján kétszáz esztendős Karl Marx műveinek korpusza, hanem önálló elméleti műfaj vagy műnem, amely most is alakul, rengetegen dolgoznak rajta, többek között Kelet-Európában is – kivéve az egyetlen Magyarországot, amely maga a reakciós fekete lyuk a baloldal világtérképén.

A szovjet rendszerek tragikus, ám megérdemelt bukása – és itt ellentétben állok a magyar ifjúságnak avval a relatív többségével, amely többre tartja a Kádár-rendszert az 1989 utáni demokratikus és antidemokratikus társadalomnál; ezek a fiatalok nagyrészt 1989 után születtek… – levette a napirendről az iparosító-államosító-tervező-szekularizáló, diktatúrás kaszárnyaszocializmusnak azt a projektjét, amellyel bennünket, szüleinket és nagyszüleinket gyötörtek (ám amely annak a nyavalyás modernségnek az egyetlen, s ezért megkerülhetetlen alapja, amely Kelet-Európában létrejöhetett).

A radikális baloldal – bár a harmadik világban még nem egészen, meg eltekintve az olyan maradványoktól délen, mint a portugál vagy görög „kommunista” párt – teljesen idegen az effélétől, idegen az utópiáktól is, tevékenysége mindenekelőtt kritikai. A radikálisan kritikai és emancipatorikus antikapitalizmus – amely idegen a „pénzzel” meg az „anyagiassággal” meg a „profithajhászással” meg a „kapzsisággal” hadakozó fölületes moralizálástól és a különféle, mélyen kapitalista, de a tőkével retorikailag fölényeskedő etatizmusoktól és egyéb hasonló demagógiáktól – maga is aspektusa a modernségnek, amelyből kiiktathatatlan. A modern kapitalizmus megteremti a maga „másvilágát”, a maga radikális ellenzékét, ellenkultúráját és kritikai elméletét (szemben a kapitalizmus előtti viszonyokkal, amikor az ellenállás maga is az uralkodó ideológiából, elsősorban a vallásból származott, amelynek a hatalomellenes aspektusait használni tudta). Azt képzelni, hogy a kapitalizmus kultúrája maga is kapitalista, súlyos tévedés. A kapitalizmus kultúrája – a kommersz vacaktól eltekintve – zömében antikapitalista, függetlenül az alkotók explicit politikai nézeteitől.

Meglepődni azon, hogy létezik radikális baloldal: ez mintha a honi kultúra furcsaságai közé tartoznék. E furcsaságok közül a legfurcsábbik a modern kultúra specifikumainak nem ismerete. Tehát az önismeret hiánya. Az antikommunista közírók (az antikommunizmusról lásd: It’s All Over Now, Baby Blue Antikommunizmus ma) egyik mondatukkal a globális piacot védik – többnyire a képzelt jobboldali támadásokkal szemben, amelyeket kénytelenek „baloldalinak” beállítani, hogy cikkeiknek valami értelmük legyen –, a másikkal pedig azt a katasztrofális világállapotot vádolják, siratják, nyüstölik, amely nem független a kapitalizmustól, amelynek az állapota. Ezt az önellentmondást én a liberálisok helyett nem tudom megoldani (akkor se tudtam, amikor magam is – meglehetősen konzervatív – liberális voltam).

Ebben az írásban nem akarok senkit meggyőzni semmiről, csak arról, hogy a tájékozatlanság, a műveletlenség és a báva rosszhiszeműség elegye nem túl hasznos. Vélekedjék akárki akárhogyan a radikális baloldalról, jelenléte kiküszöbölhetetlen, akkor se – sőt: akkor különösen –, ha egyetlen szavazatot se kér senkitől, és egyetlen szavazatot se kínál föl senkinek.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!