Hofmann 2006 júniusában |
Önéletrajzi könyvében a LSD - Bajkeverő csodagyermekem-ben később így ír az eset kapcsán: „A LSD vérembe kerülése nyomán, abba kellett hagynom a munkámat a laborban. Késő délután hazamentem, miközben folytonos nyugtalanságot éreztem, enyhe szédelgéssel párosulva. Otthon lefeküdtem és kellemetlen mérgezés érzéssel hevertem, mely elképesztően intenzív képzelgéssel párosult. Álomszerű állapotban, csukott szemmel (a napfény fájdalmasan zavaróan hatott) végtelen folyamban öntötték el a tudatomat képzelgések, fanatasztikus képek, különleges formák, a szivárvány minden színében pompázva. Körülbelül két órával később ez a hatás előbb enyhült, végül pedig megszűnt.”
Tapasztalása nyomán Hofmant komolyan foglalkoztatni kezdték a hallucinogén szerek, melynek szószólója lett támogatva alkalmazásukat mind a pszichoanalízis, mind a személyes fejlődés terén. A hatvanas évek LSD fogyasztási hullámát azonban kritikusan fogadta, mert továbbra is, mint a lélek gyógyszerére tekintett rá. Szerinte a hippik anélkül fogyasztották, hogy megértenék pozitív és negatív hatásait.
A századik születésnapjára 2006. júniusában rendezett szimpóziumon Hofmann a következőket mondta: „Az emberi evolúció során sosem volt nagyobb szükségünk az LSD-re mint most. Ez csupán egy eszköz, hogy azzá váljunk amiknek lennünk kéne” – teszi hozzá a még ma is élő kutató.
