szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Kinek lehet még beadni, hogy a válságban is van ingyen ebéd? Ki hiszi el, hogy a legjobbak ingyen nyernek? Mi újat mondhat még Chris Anderson, a Wired főszerkesztője most megjelent – és a HVG Könyvek által magyarul is kiadott - könyvében az ingyenességről? Megkérdeztük, kire hogyan hatott az INGYEN! Íme, néhány jó gondolat és kiváló ötlet, INGYEN! Breitner Miklós (HVG kereskedemi igazgató) írása a könyvről.

A 21. századi kommunizmus kísértete járja be a világot. Az egykori tézis: „mindenki képességei szerint, mindenki szükséglete szerint” mára újra napirendre kerül? Anderson, aki egyben a számítástechnika, az  internet világában kultikusnak számító Wired magazin főszerkesztője is,  nem kevesebbet állít: rengeteg olyan üzleti modell sikeres lehet, amelyben az árut, szolgáltatást ingyen adják, vagyis mindenki szükséglete, és nem pénztárcájának vastagsága szerint vesz magának a „bőség asztaláról”. Mára fura figurának, talán bolondnak is tartják az ilyen tanok hirdetőit.

Anderson persze nem bolond. Néhány  lehengerlő bekezdéssel magabiztosan állítja: igenis van ingyen ebéd. Alaposabban elolvasva: nincs. Valaki, valahol a nap végén fizetni fog. Nem biztos, hogy a felhasználó, a fogyasztó fizet, de valakinek megéri ingyenesen adni valamit.

Aki naponta használja a Google-t, a YouTube-ot, a Facebookot, vagy bármelyik internetes hírportált (például Magyarországon), az bizony rengeteg szolgáltatást, szórakozást kap ingyen. Hányszor kapjuk a mosószer, a kávé, az ital negyedét-harmadát grátisz, tehát a kisebb kiszerelés áráért. Esetleg a szolgáltatáshoz adják egy-egy magazin ingyenes előfizetését. Az autóhirdetésekben visszaköszön: ajándékként légkondicionálót adnak a kocsihoz. A könyvben is említett klasszikus példa: a borotva gyártója sem kér pénzt a pengék későbbi, folyamatos értékesítése érdekében. Ma Magyarországon a borotvakészüléket is pénzért adják. Na, az andersoni modellt sem ismerik mindenütt…

Esetleg egész iparág szerveződik az ingyenesség köré, például az ingyenes újságok piaca. Úgy 10-12 évvel ezelőtt a lapkiadás nagyjai öngyilkosságnak nevezték a Metrót bevezető  svédek kezdeményezését. Ma több tucat ország sok-sok nagyvárosában lehet ingyen a napilaphoz jutni. Mégpedig nem olyan vékonykához, mint Budapesten. A világ napilapos piacának növekedését ezek a lapok adják – legalábbis a fejlett országokban. A fizetős lapoktól egyre inkább elfordul az olvasó. Nemcsak az internet a ludas tehát a fizetős napilap-piac méretének csökkenő irányzatában.

És még mi lehet ingyen? Autó, repülés, digitális videorekorder, mobiltelefon, a zenei CD, kerékpár. Andersen például ül egy kávéházban és ingyenesen internetezik. Linux – ingyen letölthető – szoftverrel működik a notebookja, a Google docs-ját (ingyen!) használja szövegszerkesztőként, ott is tárolja – megint csak ingyen. Hát nem csodálatos? Közben 3 dollárért iszik egy kávét, és megkapja a keresőmarketingen alapuló hirdetéseket.

Mindezek után elkezd szárnyalni az olvasó fantáziája is. Mit lehetne még ingyen adni? Például benzint, ha úgy árusítanák az autókat, hogy a vételárba – például a meghirdetett átlagfogyasztás mellett 100 ezer kilométerre való benzint is beépítenének. Vagy fordítva: az autó ingyenes, csak éppen a benzin árában fizetjük ki az autót. Ingyenes a kerékpár, s a városokban a beszedett kölcsönzési díjakból térítik meg a gyártó költségét (és persze nyereségét is). Sok helyen már ingyen adják a mobiltelefon kifutó modelljeit egy mobilcsomag fejében (meg 2 év hűségnyilatkozatért!) A példák még sorolhatók, Anderson gondolatmenete is ezen a pályán száguldozik.

Alaptétele: amikor a termelés határköltsége nullához közeledik, akkor már a termék ingyen is adható. Milyen sok példa található erre az elektronika világában! A másik: a prémiumfelhasználók fizetik az egész cechet, s a „plebs” pedig ingyen kapja az árut, szolgáltatást. Lásd Wall Street Journal internetes szolgáltatása. (Elképzelhető olyan fapados repültetés, hogy a repülés egész költségét a business class vagy az első osztály utasai fizetik? A jelenlegi business class árait nézve, talán nem is vagyunk olyan messze a modelltől…) Vagy mint az előző bekezdés „agyament” (vagy nem is annyira agyament?) példái mutatják: az egyik termékhez, szolgáltatáshoz hozzácsapjuk a marketingben mindig beváló „ingyenes” ajánlatot. Az üzlet tuti siker.

Vagyis Anderson esze nem ment el, pontosan tudja, hogy nincsen ingyen ebéd. Legfeljebb egyre termelékenyebb technológiák, a költségeket iszonyúan leszorítják, így a verseny következtében nagyon sok portéka ára tendál a nullához.

Andersont támadják. Honnan  veszi a bártorságot, hogy évszázados közgazdasági törvényeket von kétségbe? Hogy egyoldalú, csak az őt igazoló eseteket elemzi. Lehet. Ha annyira látja a „tutit”, akkor miért nem adja maga is a könyvét ingyen? (A tömörített angol és hangos verziója letölthető – ingyen! – az internetről.) Mégis az olvasó elkezd gondolkodni. Hogyan válthatnám „aprópénzre” Anderson gondolatait: mit találhatnék ki, amit ingyen adnék, hogy utána dögre keressem magam. (A szerző is ad 50 üzleti modellt a könyv végén az ingyenesség jegyében. A marketingeseknek igazi aranybánya.)

Szóval lehet vitatkozni. Lehet Andersont ócsárolni, vélhetően nem fogják Andersont a világ nagy elméleti közgazdászai között számon tartani. Bizonyára nem kap Nobel-díjat. De sokan fogják isteníteni. És istenem, mennyien fognak a könyvből vett gondolatokból meggazdagodni!

 

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!