Évszázados töretlen munkásmozgalmi hagyományokra emlékeztetve ünnepelték a választást elbukó MSZP vezetői két XIII. kerületi sikeremberüket, holott Angyalföld mítosza csak a Kádár-éra óta megfellebbezhetetlen.
„Az MSZP büszkeségei” – így emlegették az elmúlt héten a főváros XIII. kerületében – szabályt erősítő kivételként – egyéni jelöltként befutott két sikerembert, Tóth Józsefet és Szanyi Tibort. Általuk lett (más megfogalmazásban: maradt) Angyalföld a baloldal „hagyományos zászlóshajója”. E hangzatos megállapítás a 20. századi választási eredményekre támaszkodik, nem teljesen alaptalanul. 1922 – vagyis az első városi titkos választás – óta a Duna menti munkáskerületben a baloldali pártok „mindig kiemelkedően jól” szerepeltek. A jelzett évben például a szociáldemokraták a szavazatok 57 százalékát söpörték be, de még négy évvel később, a nagy visszaeséskor is több mint 40 százalékot kaptak. A baloldal számára Angyalföld több évtizedes kihagyás után, a rendszerváltást követően is rendre „megbízható bázisnak” bizonyult.
A választói magatartást az elmúlt két évtizedben tüzetesebben elemző történeti-politológiai tanulmányok ugyanakkor már azt is jelzik, hogy a politikai közbeszédben előszeretettel emlegetett sikerek meglehetősen relatívak voltak, a két világháború közötti évtizedekben a „fellegvár” igencsak hullámzó teljesítményt nyújtott. 1939-ben például az a csúfság is megesett, hogy az országosan a voksok negyedét – s így a második helyet – megszerző Nyilaskeresztes Pártnak még Angyalföldön is sikerült egy százalékot rávernie a baloldal 1945 előtti egyetlen legális pártjára, a szociáldemokratákra.
Az említett válságos időszak mégis hivatkozási alappá vált egy másik nehéz korszakban, 1957 májusában. A kipróbált harcos, Kádár János legalábbis egykori illegális tapasztalataira utalt az új angyalföldi pártvezetésnek adott útmutatásában, miként kellene feltápászkodni, s új tagokat toborozni a Magyar Szocialista Munkáspártba. „Előre kellett megtudni, hogy abban az emberben ki lakik. Elmentünk nyughatatlan fiatalokhoz, és megkérdeztük tőlük, akartok-e tüntetni jönni. Azt mondták, nem rossz dolog, ott leszünk. Eljöttek kétszer-háromszor, utána megemlítettük, hogy van egy kommunista ifjúsági szövetség, ahol mindig harcolhatnak.” A szovjet tankok segítségével hatalomra került kádári vezetés ugyanis a XIII. kerületi helyzetet értékelve is azzal szembesült, hogy kétségbeejtően leszűkült a régi-új párt tömegbázisa. 1956 előtt a Magyar Dolgozók Pártjának a „nagy múltú angyalföldi ipari zónában” 12 ezer fizikai munkás volt a tagja, az utódszervezetben viszont eleinte a 4 ezret sem érte el a számuk. S ez még – ahogy a jelentésben olvasható – „a többi kerülethez képest nem is olyan rossz”. Kérdés, hogy a pártvezéri útmutatásnak vagy a kerületi tradícióknak köszönhetően, de alig több mint egy esztendővel később, 1958 júniusában Kádár Angyalföld országgyűlési képviselőjelöltjeként már azt fejtegethette, hogy „következetes politikánk meghozta eredményét”, amit a – szabadnak aligha nevezhető – szavazás is „diadalmasan” visszaigazolt. A munkáskerület visszahódítása kétségkívül megtörtént: Kádár a voksok majd 99 százalékát zsebelte be. Más kérdés, hogy e teljesítmény csak körülbelül fél százalékkal volt jobb a Hazafias Népfront többi jelöltjének átlagánál.
Noha a magyar munkásmozgalom hiteles története jószerével mindmáig megíratlan, úgy tűnik, hogy Angyalföld 1956 után, visszamenőleg magasztalódott fel a „dolgozó nép első számú, megingathatatlan forradalmi központjává” – korántsem függetlenül Kádár személyétől. Az Angyalföld munkásmozgalmának története című, 1989 elején, a kerületi pártbizottság égisze alatt megjelentetett üdvtörténeti tanulmánykötetben ugyan már az évszázados múltú szociáldemokrata mozgalomnak is jutott elismerő szó, de a kommunista mítosz változatlan maradt. E szerint a több tízezres szervezett munkásságot a Váci út vidékén sem a választott szociáldemokrata vagy szakszervezeti vezetők, hanem néhány tucatnyi illegális kommunista, köztük az ifjú Kádár vezényelte. A későbbi, az 1956 utáni korszakot nevével jegyző pártvezető és Angyalföld korai kapcsolatának néhány legendáját Huszár Tibor oszlatta el az ezredfordulón megjelent biográfiában. Ő mutatott rá például, hogy 1931-ben az illegális kommunista mozgalomba éppen csak bekapcsolódott – akkor még – Csermanek János nem a vezetője, hanem csupán egyik közreműködője volt a november 7-ére szervezett tüntetésnek. Más, komolyabb és eredményeket hozó bérsztrájkokban pedig legfeljebb csak résztvevőként tűnt fel. Így 1954-ben, börtönből szabadulva, csupán e laza szál miatt választotta az angyalföldi párttitkárságot, amikor korábbi rabtartója, Rákosi Mátyás részleges rehabilitációként két kerület irányítását ajánlotta fel neki.
A munkáskerületből egy év múlva Pest megye élére helyezett Kádár szemében alighanem akkor értékelődött fel a Váci út környéke, amikor kiderült, hogy ott viszonylag kevés „ellenforradalmi” esemény történt. Az annalesek mindössze a Béke téri felszabadulási emlékmű megrongálásáról, valamint gyárépületek oromzatáról eltüntetett (vagy letakart) vörös csillagokról tesznek említést. Miközben – rendhagyó módon – Angyalföld forradalmi bizottságában mindvégig „a kommunista eszmeiség” dominált, taggá választották például a kerületi pártbizottság élén 1955-ben Kádárt váltó Biszku Bélát (aki 1956 után a megtorlás belügyminisztereként vált hírhedtté). Az Angyalföld 1956-os történetét feldolgozó Eörsi László, Juhász Katalin és Szabó Ivett egy négy évvel ezelőtti kiadványban is leginkább az utóvédharcokat taglalta. November 4-e után alakult néhány fegyveres csoport, vezetőiket – Csizmadi Ferencet és Homola Lászlót – bíróság elé is állították. Az iratok tanúsága szerint pedig a forradalom negyedik évfordulóján több iskola több tantermében tartottak a diákok néma tüntetést, s az idő tájt akadt olyan hetes, aki gúnnyal a hangjában így jelentett: „az osztály létszáma 33 fő, az órán megjelent 28 ellenforradalmár, 5 disszidált”.
A politika boszorkánykonyhájában csak némi késéssel terelődött a figyelem Angyalföldre. Ezt bizonyítja egy 1956. november 16-ai keltezésű – kétség sem fér hozzá, hogy a Kádár-kormány ihlette – röplap. Ezen az angyalföldi munkásság nevében tudomásul vették azt a felállást, amit az 1930-as években Hidas Antal tollán született kommunista induló refrénje is sugallt, miszerint a „Vörös Csepel” vezeti a harcot, s a Váci út csak felel neki. „Elfogadjuk és támogatjuk Csepel harcos kiállását, melyben támogatják a munkás-paraszt kormány programját.” Változás az után történt, hogy 1958-ban Kádár Angyalföld képviselőjévé lépett elő, s minden év áprilisában–májusában elzarándokolt választókerületének legjelentősebb üzemeibe – a mára jószerével teljességgel eltűnt Hajó- és Daru-, a Kender-Juta Gyárba vagy a Láng Gépgyárba. Az ott tartott nagygyűléseken meleg szavakkal ecsetelte, mennyire büszke arra, hogy ifjúsága színhelyét, a „forradalmi munkásmozgalom bázisát” képviselheti az ország házában. Megfogalmazásai változatlanul szivárogtak át a kommunista frazeológiába és onnan a korszak történetírásába. Az első titkár és választókerületének idilljét sosem zavarták meg más potentátok: a XIII. kerületi párttitkári funkció Biszkut követően súlytalanná lett, mondhatni, a hierarchiában való megrekedést jelentette.
Angyalföld „vezető szerepét” leginkább a Rákosi-korszakban még gyanús szociáldemokrataként kezelt angyalföldi sportegyesület, a Vasas felívelése demonstrálta. Nehéz lenne túlbecsülni annak szimbolikus voltát – állította 1995-ös, a magyar futball társadalmi jelentéstartalmait a Replika című folyóiratban elemző tanulmányában a Hadas Miklós–Karády Viktor-szerzőpáros –, hogy a Vasas focicsapata a forradalom utáni szűk másfél évtizedben, példátlan rekordot állítva fel, ötször nyer(hetet)t bajnokságot.
MURÁNYI GÁBOR
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
