Stanley Kubrick megálmodta, James Bond villantotta, Leonyid Brezsnyev megrendelte, és... az egészséges életmód mai megszállottai használják. Így is összefoglalható a LED-kijelzővel működő órák története. A kezdetek a legendás 2001: Űrodüsszeia című filmhez nyúlnak vissza. Történt, hogy a rendező, Kubrick 1966-ban több céget is felkért, hogy tervezzen futurisztikus digitális órát leendő sci-fijéhez. A nyertes az amerikai Hamilton Company asztali modellje lett. Ez az épp fél évszázada elkészült prototípus adta aztán az ötletet, hogy érdemes lenne csuklón hordható változatban is kipróbálni az új órát. A miniatürizálás nyomán így született meg 1970-re a Pulsar.
A modell pedig, szinte még piacra kerülése előtt, egy másik film révén médianépszerűségre is szert tett. Ezzel a karórával a csuklóján ébredezett alkalmi olasz szeretője karjaiban a 007-es ügynök a James Bond-széria nyolcadik filmje, az 1973-as Élni és halni hagyni kezdő képsoraiban. A nézők közül kevesen tudták, hogy a Roger Moore által látványosan megnézett, gombnyomásra felvillanó piros számjegyeket mutató szerkezet nem egy újabb kitalált ügynökkütyü, hanem az akkoriban létező egyik legmenőbb technikai újdonság. Kifejlesztése nem is kevés fejtörést okozott a mérnököknek. Mert bár manapság a LED fogalma összeforrt a takarékossággal, akkoriban ennek épp az ellenkezője volt a helyzet. Az eleinte csak piros fénnyel világító kijelzők olyan sok áramot fogyasztottak, hogy megoldhatatlan volt az idő állandó kijelzése. A számlap sötét maradt, és a számjegyek is csak gombnyomásra, néhány másodpercre villantak fel.
Roger Moore mint James Bond és órareklám. Nem kitalált ügynökkütyü
hvg
Az 1970-es bemutató így is akkora siker volt, hogy mások mellett olyan hírességek rendeltek azonnal a Pulsarból, mint az iráni sah, a jordán király, Richard Nixon amerikai elnök, Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár – és Roger Moore. Két évet kellett azonban várniuk, mire a mérnökök az eredeti 44-ből egyetlen áramkört csináltak az órában, így a kereskedelmi forgalomba hozott változat – két elemmel – immár egy egész évig működőképes volt. Feltéve, hogy naponta legfeljebb 25-ször ellenőrizték rajta a pontos időt. A szerkezet különlegessége nem csupán abban állt – hangsúlyozzák óratörténészek –, hogy elsőként mutatta az időt digitális számjegyekkel, hanem abban is, hogy egyetlen mozgó alkatrész sem volt benne. Ekkortól vált elterjedtebbé az is, hogy például a fél négy előtt 5 percet tizenöt huszonötnek mondják.
A Pulsar első, 18 karátos aranyváltozatáért 2100 dollárt kértek (egy új autó árát), de hamarosan kijött a tizedannyiba kerülő acéltokos verzió is. Az óriási kereslet (eleinte állítólag tízezret is eladtak belőle havonta) hamar megcsappant, amikor a versenytársak megjelenésével nyolcvan modell is piacra került. Hiába csökkent azonban a LED-órák ára 20, majd 10 dollár alá, az évtized derekán megadta nekik a kegyelemdöfést a sokkal takarékosabb, az időt folyamatosan mutató, folyadékkristályos (lcd) kijelzők megjelenése.
Az ennek köszönhetően világszerte tízmilliós eladásokat produkáló – kis híján a mechanikus órákat is elsöprő – kvarcórák dömpingje hatására a Hamilton 1977-ben bedobta a törülközőt. A Pulsar márkanév egy japán konkurenshez, a Seikóhoz került, maga a cég pedig évekkel később a svájci Swatchhoz. Mindkét új tulajdonosnak köze maradt egyébként James Bondhoz: a titkos ügynök később hol a Seiko, hol az 1998-tól szintén a Swatchhoz tartozó Omega karóráival villogott a vásznon. Az eredeti szériák értékesebb Pulsarjai pedig ma már több tízezer dollárért tűnnek fel aukciókon.
Az utóbbi évtizedben azonban újra megjelentek a fénykibocsátó diódákkal szerelt órák. Egyrészt az 1990-es évek derekán sikerült a piros mellett immár mindenféle színben előállítani a LED-fényt, másrészt pedig e fényforrások ára, mérete és fogyasztása is drasztikusan csökkent az elmúlt években. E piac szereplői részben a hetvenes évek iránti nosztalgiát meglovagoló replikagyártók, de a LED ma már megtalálható a szilikon sportkarkötőkben éppúgy, mint a divatórák nagy részében, olykor egészen zavarba ejtő dizájnnal. Népszerűsége bizonyára összefügg azzal, hogy az olcsó diódákkal különösebb szerkezeti bravúrok nélkül lehet látványos, meglepő megoldásokat produkálni, az elegánstól az extravagánsig. A különféle színekben villódzó pöttyökkel, pontokkal, szaggatott és folytonos vonalkákkal operáló minimalista változatokon túl vannak sugárzásmérőt imitáló kijelzős, de labirintust vagy kezdetleges űrjátékot idéző kütyük is.
