Nem kell filmes szakértőnek lenni ahhoz, hogy felismerjük a filmforgalmazás egyik régóta megoldhatatlannak tűnő problémáját: másodjára már semmi nem olyan izgalmas. Aki egyszer végignézett egy filmet, annak a fontosabb jelenetek később is felsejlenek majd. Az újranézés ugyan nem teljesen érdektelen, de a legtöbbször inkább csak érzelmi többletet ad, nem gazdagítja új információkkal a nézőt. Az az alapállás, hogy egy filmet vagy egy sorozatepizódot lineárisan fogyasztunk, olyannyira beleivódott mind a készítőkbe, mind a közönségbe, hogy kevesekben merült fel: akár másként is lehetne. Pedig kulturális és kereskedelmi szempontból is komoly potenciál lenne abban, ha többedszerre is úgy vehetnénk elő egy produkciót, hogy az megint az újdonság élményével hasson. Nagy kérdés persze, hogy a jelenlegi, óriási kínálat mellett hajlandók lesznek-e nézők tömegei időt fordítani egyetlen film vagy sorozat többszöri megtekintésére – még akkor is, ha mindig egy kicsit mást kapnak belőle.

Legalább ennyi kétség övezi a filmek létrehozását és megtekintését befolyásoló másik, gyakran emlegetett technológiát, a virtuális valóság (VR) alkalmazását is. A legtöbb ember számára még mindig szinte átérezhetetlenül futurisztikusnak tűnik az az ötlet, hogy ő maga is belépjen a filmbe, sétálgasson a szereplők között, netán még szerepeljen is velük. Attól pedig, hogy egyáltalán kipróbálják az újdonságot, sokakat az rettent el, ami a 3D-technológia otthoni, filmes elterjedésének is gátat vetett: a VR-be való „belépéshez” vaskos és kényelmetlen készüléket kell a fejére húznia a nézőnek.

Az eddigi legígéretesebb megoldás a valódi és a virtuális valóságot elegyítő szemüveget és a mögöttes technológiát hat éven át tervező Magic Leap nevéhez fűződik. A kutatás-fejlesztésre eddig 2 milliárd dollárt költő – becslések szerint ennek nagyjából a háromszorosát érő – amerikai vállalat rendszere minden korábbinál életszerűbben vetíti látóterünkbe a hologramokat.

A látványos tévés-filmes újításokról bővebben olvashat a HVG legfrissebb számában.