Régóta ismer a tudomány számára, hogy a Nap élete ciklusokban írható le. Egy ilyen ciklus – felfutással, tetőzéssel és lefutási időszakkal együtt – 11 éven át tart, a különböző szakaszait pedig az határozza meg, hogy mennyi napfolt van jelen az égitesten.
Ezen területek hőmérséklete jóval alacsonyabb a felszín többi részéhez képest, ezért a megfigyelés során az eszközökön keresztül sötét foltként lehet ezeket látni. Innen az elnevezés is.
Ezt a folyamatot az úgynevezett mágnesség indukálja, amely során a plazma északi és déli körforgása meghatározza a mágneses erővonalak mozgását. Az igazán érdekes folyamatok azonban a csillag mélyén zajlanak, messze az izzó felszín alatt. A probléma az, hogy egyetlen műszer sem képes közvetlenül mérni a mágneses mezőket ezekben a rétegekben. A műholdak csak azt rögzítik, ami a Nap látható felszínén történik, a tudósok pedig csak következtetni tudnak ezekből az adatokból.
Amerikai csillagászok most egy új oldalról közelítették meg a problémát. Ahelyett, hogy főként feltételezéseken alapuló modellt építettek volna, munkájukat valós megfigyelésekre alapozták. Közel három évtizednyi, 1996-tól 2025-ig gyűjtött adatokat fogtak össze, amelyeket a Napot figyelő műholdak rögzítettek, és amelyekből a csillag mágneses mezejének térképe olvasható ki.
A térképek egész pontosan azt mutatják meg, hogy hol jelennek meg a mágneses mezők a felszínen, és hogyan változnak az idő múlásával – írja az Interesting Engineering. Az információkat egy részletes, háromdimenziós számítógépes modellbe táplálták, amelyet a Nap belső mágneses gépezetének szimulálására terveztek. Az erről szóló tanulmány a The Astrophysical Journal Letters című tudományos lapban jelent meg.
https://hvg.hu/360/20250104_napkitores-napciklus-nap-fold-koronakidobodas-technologiai-osszeomlas-carrington-esemeny
Ahogy új felszíni adatok kerültek be a modellbe, az folyamatosan módosította magát, hogy fizikailag konzisztens maradjon. Ez lehetővé tette a kutatók számára, hogy visszafelé dolgozzanak, azonosítva a felszín alatt rejtőző legvalószínűbb mágneses struktúrákat és áramlásokat, amelyek létrehozhatják a megfigyelt mintázatokat.
Hogy ellenőrizzék, megbízható-e ez a módszer, a tudósok arra kérték a modellt, hogy rekonstruálja a múltbeli napciklusokat. A modell sikeresen reprodukált a műholdak segítségével megfigyelt több ciklust is, beleértve a napfoltok fokozatos eltolódását a magasabb szélességi körökről a napegyenlítő felé. Ez utóbbi kulcsfontosságú mutatója annak, hogyan fejlődik egy ciklus.
A kutatók végül egy előrejelzést is készítettek a rendszerrel. A szakemberek bizonyos pontokon leállították az új adatok betáplálását, és hagyták, hogy a modell magától fusson tovább. Kiderült: a rendszer még új megfigyelések nélkül is helyesen jelezte előre a naptevékenység főbb jellemzőit akár három-négy évre előre.
Az eredménynek köszönhetően a jövőben pontosabb lehet az űridőjárás előrejelzése, ami jelentős mértékben segítheti a műholdak, űrállomások és maga a földi infrastuktúra védelmét is.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.
