Az 59 évesen - kvázi parkolópályáról - a testület élére reaktivált karrierdiplomatának már a születése is nemzetközi esemény volt: "Várandós édesanyám a háború vége felé sorkatonai szolgálatot teljesítő édesapámmal együtt esett amerikai hadifogságba, így születtem én az ausztriai Hartkirchenben." A gyerekkorra azonban már inkább a röplabda nyomta rá bélyegét: a mama NB I-es csapatban játszott, míg a papa röplabdabíróként írta be nevét a Népsport tudósításaiba. "Gimnazistaként magam is eljutottam az ifjúsági válogatott keretébe szóló meghívásig", jön azonban egy betegség, és így már semmi nem térítheti el a "valamilyen nemzetközi tevékenységre" vonatkozó elképzelés megvalósításától. Céltudatosságát mutatja, hogy az érettségire készülve a budai József Attila Gimnáziumban egyedül ő jelölte meg az oroszt vizsgatárgyként. Be is kerül a pesti közgáz diplomataneveldéjébe, és zsebében az 1968-ban szerzett oklevéllel előbb a burmai, majd három évvel később a nigériai magyar nagykövetségen tanulja a fortélyokat. Azután 1980-ban - már irigyelt hely - a New York-i állandó magyar ENSZ-képviselő helyettese, 1986-ban főosztályvezető, majd a Németh-kormányban államtitkár, és ezt az Antall-kabinetben is folytathatja - igaz, csak egy évig. Búfelejtőül "a külkereskedelmi főiskolán az angol nyelvű képzés alapító igazgatója lettem", és az akkor alakult Exportgarancia Rt. elnökségét is elvállalja. Igaz, csak az 1994-es szoci comebackig, amikor közigazgatási államtitkárként tér vissza a külügybe. 1998-ban a befutó Fidesznek nem kell, ekkor hívja a Matáv Rt., majd küldi is 2001-ben a cégcsoporthoz tartozó macedóniai vállalkozásához vezérigazgatónak. Onnan tér vissza a harmadik szolgálatára.

"Tenisz és olvasás" - említi, ha lenne ideje, mivel múlatná. Figyelmét ugyanis meg kell osztania a két kisfiukat nevelő második feleség és az őt egy budai lakópark 94 négyzetméteres lakásába hazaváró 5 esztendős Balázs, valamint a három évvel ifjabb Bence között.

- Furcsa kettősség: magánéletében sportos, ötven felett ifjú nejet választó, mondhatnók reneszánsz jellegű embernek, míg diplomataként szigorúan pragmatikus, túlságosan szabályszerű, tehát nem igazán színes egyéniségnek mutatkozik. Melyik az igazi?

- Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de nem gondolom, hogy szürke lennék. És akiknek alkalmuk volt megismerni a tárgyalási stílusomat is, valószínűleg megerősítik ezt.

- Akkor miért nincs tele önnel a sajtó? Ennyire vakok és süketek lennénk?

- Nem. Az ugyanis igaz, hogy csak ritkán teszek olyan nyilatkozatot, amely nagyot durran. Egy vérbeli diplomata azonban már csak ilyen.

- Szóval sok jóra most se számítsunk?! Azért annyit elárul, hogy úgy magában, titkon nem álmodozott egy olyan diadalmas visszatérésről, mint a mostani?

- Én, ha bárki erről érdeklődött, csak annyit mondtam: ez csak akkor lenne lehetséges, ha a külügyben népszavazást tartanának a jövendő miniszter személyéről.

- Hát önnek e nélkül is bejött. Annak ellenére, hogy 1991-ben, első távozásakor kimondta a szót, amit diplomatának tilos: soha...

- Nem emlékszem rá, hogy ezt mondtam volna, de nem vonom kétségbe. Valószínűleg hirtelen felindulásból tettem. Látják, belőlem sem hiányoznak az emberi érzések, emóciók. Ami a lényeget illeti: eddig kétszer távoztam saját elhatározásomból a külügyből. És nem gondolom, hogy hibáztam volna, amikor elmentem vagy amikor visszajöttem.

- E reakcióját - ha befolyásunk lenne rá - szerepeltetnénk minden diplomataképző tankönyvében. Annak idején - a cél szentesíti az eszközt alapon - nekiállt oroszból érettségizni is. El tudná a fentieket ilyen szépen mondani oroszul is?

- A nyelvet igazán az egyetemen tanultam meg, egy orosz anyanyelvű tanárnőtől. Tudásom azonban idővel nagyon megkopott, így azután amikor 1984-ben visszajöttem New Yorkból, elhatároztam, hogy az akkori szocialista országokat képviselő kollégáimmal is csak angolul fogok beszélni. Csak később derült ki, hogy szovjet partnereim ebben is az akkor már a sorból gyakran kilógó magyar diplomácia újabb furfangját gyanították. Magyarázatomat ugyanis - szerintük - gyönyörű irodalmi kiejtéssel adtam elő.

- Ezt még megúszta, de mindaz, amit addig épített, összeomlani látszott, amikor Antall József külügyi megbízást kapott közeli rokona - hogy kell ezt diplomatikusan mondani? - nem kereste önnel az összhangot. Hogy érezte magát a külügyek nélkül?

- Kezdetben a partra vetett hal érzése volt a meghatározó: hiába intéztem a külkereskedelmi főiskola tagozatigazgatójaként és az Exportgarancia Rt. elnökeként reggeltől estig az ügyeket, estére mindig az volt az érzésem, hogy ma megint nem csináltam semmi fontosat. Mert számomra a diplomácia jelentette az igazi munkát.

- Mégis mi az, amit e munkásságból ma is láthat a külvilág?

- Világot rengető ötleteim nem voltak. De széles körű felhatalmazással és nagyfokú önállósággal vezethettem nagy jelentőségű tárgyalásokat. Talán elég olyan feladataimra utalni, mint a szovjet csapatkivonási tárgyalások vezetése, a magyar-szlovák és a magyar-román alapszerződések tárgyalása, a NATO-csatlakozási tárgyalások vezetése vagy például az EU-harmonizáció első szakaszának vezénylése...

- És került olyan szituációba, ahol igencsak elkelt a diplomáciai tálentum?

- Egy érzékeny tárgyaláson - konkrétumot nem mondok - a másik fél delegációjának a vezetőjével megállapodtunk, hogy a főbb csomópontokat négyszemközt egyeztetjük, munkatársaink pedig majd kidolgozzák a részleteket. Azután partnerem e megállapodásokat a plénumon egyszerűen letagadta. Ekkor ott, mindenki előtt részletesen ismertettem négyszemközti megbeszélésünk minden mozzanatát, kollégámat pedig arra kértem, hogy korrigálja, ha valamit nem a valóságnak megfelelően prezentálnék. Nem volt észrevétele...

- Egyszer meg baseballismeretével fűzte meg a jenkiket. Azt miért hallgatja el?

- Ez a NATO-csatlakozásunk érdekében az USA-ban szervezett "road show" keretében történt. Volt egy alkalom, amikor a hallgatóság szemében nem látszott az a csillogás, ami azt jelzi, hogy pontosan értik, miről beszél itt ez a magyar. Jött a mentőötlet, az amerikaiak kedvenc sportjából, a baseballból vettem a példát: három játékos áll a bázison, és vár a nagy ütésre, hogy "hazafuthasson". A három játékos a három tagjelölt: Magyarország, Csehország, Lengyelország. Na, ekkor leesett a tantusz...

- Mennyi izgalom, és mégis úgy jutott a csúcsra, hogy mindig a rivaldától kissé távolabb álló háttérember volt. Például soha nem ön látta el kézjegyével azokat a fontos dokumentumokat, amelyek kidolgozásáért sokat tett. Gondolkodott-e már azon, hogy miniszterként maradt-e még egyáltalán valamilyen történelmi aláírnivalója?

- Nem tudom. De hát a közreműködésemmel született és a jelenlétemben aláírt dokumentumok egy részéről is csak utóbb bizonyosodott be, hogy valóban történelmi jelentőségűek.

LINDNER ANDRÁS - HORVÁTH ZOLTÁN