A díjazásnak imázsalakító funkciója van, működtetésének döntő szempontja, hogy mennyiben növeli a díjalapító, illetve díjátadó presztízsét és klientúráját. Ebből a szempontból indifferens, hogy állami vagy magándíjról van-e szó, a zsűrik és kuratóriumok gondosan kiporciózva teszik mérlegre a saját marketingjüknek leginkább megfelelő teljesítményeket.

A Prima Primissima díjat nagytőkések alapították enyhén jobboldali, "nemzeti" aurával, amit ügyes, a kiegyensúlyozás látszatát keltő taktikával sifríroz egy-egy szembeötlő kivétel "a másik oldalról". Nem probléma, magánemberek annak adnak díjat, akinek akarnak, legföljebb az kelt elnéző mosolyt (de ez is a hazai trend része), hogy mindez jelöléssel és a közönség megszavaztatásával történik.

Egyedül az újságírók díjazása ciki - egyébként minden díjszférában, nem csupán a magánban, hanem az államiban is. Az állam, illetve a regnáló hatalom természetesen a saját politikai holdudvarába tartozó tollnokokat honorálja, a tőkés mecénás viszont hajlandó látványos engedményt tenni politikai preferenciáját illetően, ha ezen az áron diszkriminálhatja az ügyeit érintő tényfeltáró minőségi újságírást.

Az idei Prima Primissima pikantériája, hogy a díjazottak egyike, Bán Ferenc építész abban a Nemzeti Színházban vette át a díjat, amelyet az ő Erzsébet téri Nemzeti Színháza helyett épített föl az Orbán-kormány. Ez önmagában is groteszk. Ráadásul a Soroksári úti palotát - a cukrászati ipar kiemelkedő termékét - az Arcadom Rt. építette, amely Demján Sándornak, a Prima Primissima egyik nemzőjének és szülőjének érdekeltségi körébe tartozik. A hely szelleme, hogy úgy mondjam, rávetül a díjra (csaknem kész a szomszéd épületmonstrum is, "a Demján-féle Duna-parti kultúrförmedvény" - ahogy egy vezető napilap publicistája nevezte).

Bán nagyszerű építész és kiváló ember. Díjazásának indoklásában, az általa tervezett épületek sorában nem szerepel a Nemzeti Színház. Hogyan is szerepelhetne, ha egyszer nem épült föl? Hogyan is emlegethette volna az a Demján, aki nem vétkes ugyan az Erzsébet téri Nemzeti Színház Gödörré csúfításában, de személy szerint nyertese, méghozzá anyagilag nem csekély mértékben, a Soroksári úti csúfság létrehozásának? Az Erzsébet téri Nemzeti Színház évtizedek óta (és nem nehéz megjósolni, még jó néhány évig) az egyetlen emblematikus, a főváros iránt nemzetközi városépítészeti érdeklődést keltő budapesti épület lett volna.

A Soroksári úti épület nemzetközi nevetség tárgya. Ki kért elnézést Bán Ferenctől? Ki vette magának a bátorságot, hogy úgy tegyen, mintha nem alázták volna meg az átvert és kifosztott tervezőt? Ki gondolta, hogy egy "jóvátételi" díj átadása közben el lehet feledkezni a korábbi disznóságról, fátylat lehet borítani a közéleti és magánemberi erkölcstelenségek láncolatára? Kinek a pihent agyában született meg az az ízléstelen ötlet, hogy a nagyszerű színház tervezőjét egy, az ő megrablásával létesített lepra színházban tüntessék ki?

Bán Ferenc szerény, halk szavú, önironikus ember. Nem ad sértett interjút, nem nyilatkozik indulatosan. Mint a tehetséges emberek legtöbbje, aki nem szorul sem a hatalom pártfogására, sem a senkik elismerésére, megtanult nyelni, véleményét önmagával elkönyvelni, fehérek közt európaiként viselkedni. Vajon mit gondolhatott, amikor megérkezett az épülethez, végigment a szánalmas szoborparkon, elhaladt a vízmedencébe fulladt homlokzati relikvia mellett, fölnézett a vidám parki csicsakariatidákra, megszemlélte a háromcsillagos hotelbelsőt, és rálépett a színpadra, ahonnan teljes pompájában kinyílt előtte az auditórium gátlástalanul gagyi távlata?

Szomorúságot érzett-e vagy megvetést, sírni volt-e inkább kedve vagy nevetni? Mire gondolt, miközben átvette a díjat, eszébe jutott-e esztétika és politika, hatalom és erkölcs, tisztesség és pénz rejtelmes viszonya? Vagy az az ország, amelyben él. Csak azt láttuk, hogy rezignáltan mosolygott, és egy groteszk, saját munkáját önironikusan lekicsinylő versikével ütötte el a helyzet arcpirító rémületét.

A díjátadás előtti napokban nyerte meg perét jogerősen a Magyar Építészkamara ellen Siklós Mária, a Nemzeti Színházat bitorló építésznő, aminek különösebb jelentősége nincs, mivel még nem a bíróságok döntik el, ki a kontár és ki a művész. Nem is a zsűrik. Megkapja még Siklós Mária a Prima Primissima díjat! Egyelőre zsenáns volna, de várjuk ki a végét.

KOLTAI TAMÁS

(A szerző színikritikus)