Amikor Viktor Juscsenko, az ukrán elnökválasztás győztese még a választás előtt kijelentette, hogy országával csatlakozni akar az Európai Unióhoz, sokan tamáskodtak, Moszkva tűrni fogja-e a pártütést. Arra hivatkoztak, hogy az 1300-as években a Kijevi Rusz volt a későbbi cári birodalom szülőhelye, meg hogy az Oroszországot Európával összekötő infrastrukturális szálak, így a gázvezetékek is Ukrajnán haladnak keresztül, továbbá hogy Oroszország egyetlen jelentős hadiflottája az Ukrajnához tartozó Krím félszigeten lévő Szevasztopolban állomásozik. Ezekre a felvetésekre egyetlen válasz adható: Ukrajna nem azonos Oroszországgal. Az a tény, hogy a két országnak ezer évre visszanyúló közös történelmi gyökerei vannak, még nem jelenti, hogy a két ország azonos lenne. És semmiképpen sem azt jelenti, hogy Oroszországnak kellene eldöntenie, mit csináljon, vagy milyen irányba induljon Ukrajna. Ha az ukránok csatlakozni szeretnének az EU-hoz, minden további nélkül a jogukban áll. És ez így helyes.

Persze ha Oroszországnak sikerül megakadályoznia Ukrajna európai csatlakozását, akkor ismét szemtanúi lehetünk egy olyan orosz birodalom kialakulásának, amelyet az erőszak tart össze. Ebben az esetben bebizonyosodik, hogy Oroszország ismét veszélyt jelent a szomszédaira. Az utóbbi néhány évben Vlagyimir Putyin orosz elnök már olyan neoimperialista külpolitikai vonalat követett, amellyel megpróbálta hatalma alá vonni az Oroszország közvetlen környezetében található és 1990-1991-ben függetlenné vált országokat, bár addig még nem merészkedett el, hogy ezeket közvetlenül be is építse az orosz rendszerbe. A szovjet birodalom egyes részeivel kísérelte meg mindezt, bár azzal tisztában van, hogy Lengyelországgal vagy a balti államokkal minderre már nincs esélye.

Az is az ukránok joga, hogy csatlakozni akarnak-e a NATO-hoz - persze ha megfelelnek a tagság feltételeinek, legfőképpen annak, hogy valódi demokráciát működtetnek, amely a szélesebb értelemben vett kollektív biztonsági rendszer építésén fáradozik. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a Nyugatnak aktívan kellene új tagokat toboroznia vagy csábítania a szervezetbe. Jómagam pártolnám a tagságukat, de a döntést bízzuk rájuk.

A Nyugat és Oroszország kapcsolatai kétségtelenül némileg elhidegültek az utóbbi időben, de újabb hidegháborúról azért egyelőre szó sincs. Azt ugyanis atomfegyverekkel felszerelt szuperhatalmak vívták, márpedig Oroszország ma már nem szuperhatalom. A feszültségek kétségtelenül léteznek, bár George Bush és Vlagyimir Putyin bizonnyal törekedni fog a korrekt viszony fenntartására. Mindenesetre ha Oroszország folytatja jelenlegi neoimperialista külpolitikáját, akkor nemcsak az Egyesült Államoktól fog eltávolodni, hanem az egész világtól. Eddig úgy látszott, Oroszország olyan állam, amely legalább törekszik a demokratizálódásra. Ám legújabb éves jelentésében a Freedom House az oroszokat a "szabad országok" csoportjából a "nem szabadok" közé sorolta. A Nyugat ilyen körülmények között nem segíthet Putyinnak abban, hogy demokratának álcázza magát, amikor valójában nem az. Számos kérdésben párbeszédet kell folytatnunk Moszkvával, de ne állítsuk be úgy, mintha Putyin alatt az orosz állam a demokrácia irányába menetelne. Épp ellenkezőleg, a demokrácia lehetőségei egyre beszűkülnek. És ezt az álarcosbált nem szabad törvényesítenünk. A Nyugatnak mindenekelőtt a demokráciát kell támogatnia. Épp ezért, amikor februárban Bush elnök találkozik Putyinnal, létfontosságú, hogy - a demokrácia iránti elkötelezettségét kimutatva - az idő tájt találkozzon Viktor Juscsenkóval, Ukrajna frissen megválasztott elnökével is.

ZBIGNIEW BRZEZINSKI

(A szerző Carter amerikai elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója)

© Global Viewpoint