Ha álmából felébresztik,akkor is el tudná sorolni a magyar poprajongó (itt most a "pop"-ba mindent beleértek, amit hagyományosan nem a komolyzene körébe szoktunk sorolni), mely külföldi sztárok látogatnak hozzánk egy-egy szezonban. Joe Cocker, Rod Stewart, Pat Metheny, Mark Knopfler, aztán biztosan lesz még Santana majd nyáron...nem tévedne nagyot; tíz, tizenöt éve ők a pirosbetűs nevek a hazai koncertnaptárban. S ha így megy tovább, még évekig ők lesznek. Életművük teintélyes, ám rég nem meghatározó már  a kortárs könnyűzenében. Prágába, Bécsbe, Ljulbljanába, Belgrádba, de talán még Pozsonyba is előbb jutnak el a ma meghatározó zenészei, mint Magyarországra. Lemaradásunk - már megint - évtizedes.

Megtelne rá a Sportaréna? Lenny Kravitz © www.lennykravitz.com

Megkockáztatjuk: a popzenei befogadás jelenlegi magyarországi állapotát tekintve talán még David Bowie, Lenny Kravitz, vagy a Red Hot Chili Peppers sem mehetne biztosra a Papp László Sportarénában. Hogy az utóbbi egy-két év világszerte befutott zenekarait már ne is említsük. Ki merné meghívni ma a kortárs pop megasikereit, a Franz Ferdinandot, az Interpolt, a Kings Of Leont, a White Stripes-t, vagy az elmúlt időszak trendformáló zenekarait, a Radiohead-et, a Strokes-t?

Ezek az előadók nálunk alacsony lemezeladásokat produkálnak, s így az egyébként olykor "bevállalós" Sziget Fesztivál sem hívhatná meg őket. No persze a gázsijuk is magas - hiszen világszerte most fut a szekerük - , reszkírozásról tehát szó sem lehet. Így aki őket szeretné látni, zarándokolhat Bécsbe. Hozzánk öreg klasszikusok és a tinipop csillagai jönnek - vagy legfeljebb azok a zenekarok, előadók amelyek-akik mindenhol inkább a klubszcéna vendégei. A kettő között semmi sincs.

Ha áttekintjük (helyesebben végighallgatjuk) a hazai zenei média kínálatát, pontosan érthető, miért. A hazai mainstream média kétféle ízlést szolgál ki; nosztalgia van, vagy chart-music. Tehát az elmúlt évtizedek slágerei mennek, vagy a legkönnyebb popzene eladási listáinak éllovasai.

Nézzük az idén hozzánk látogatókat!  Joe Cocker újabb lemezei fel sem tűnnek a hazai eladási listákon, mégis, mivel a nosztalgiamédia agyonjátssza, mondjuk a Summer In The Cityt, vagy a You Are So Beautifult, többé-kevésbé biztosra vehető a tisztes látogatottság budapesti buliján. Knopfler nálunk még mindig fogalom, de gyaníthatóan az egykori Dire Straits lemezek hangzása miatt. Metheny a nyolcvanas években fúziósnak nevezett populáris jazz megbízható szállítója, s a hazai színpadok régi vendége. Rod Stewart pedig a Kívánságműsor kettőtől-ötig óta nem múlik el a hazai zenerádiókról. Ezenkívül eladható még mindaz, ami a hazai -erősen német orientáltságú - tinipop közízlésbe belefér. Anastacia, Britney Spears, Christina Aguilera, vagy újaban a Black Eyed Peas. E tekintetben legalább azonos hullámhosszon vagyunk a világtrenddel; s e körbe még akár izgalmasabb előadók is beleférnek, Pink, vagy Robbie Williams emlékezetes koncertet adott nálunk, jön majd Alanis Morisette májusban; ennyi.

Az állóvizet legfeljebb  egy-egy menetrendszerű Sting, vagy R.E.M koncert kavarja meg. Egyszóval tutira mennek a szervezők s tutira megy a hallgató is. Nem lehet zokon venni se az előbbiektől, se az utóbbiaktól. Ettől azonban folyamatosan az az érzése támad a progresszívebb zenék iránt érdeklődőknek, itt áll az idő. Jó példa erre a tavaly nálunk járt Living Colour, amelynek újjáalkulása mindenhol szenzáció, Budapesten azonban a párszáz férőhelyes A38 hajónál nagyobb helyre nem merte vinni őket a szervező. Közben a környező országokban Petőfi Csarnok-méretű helyeken lépett fel a zenekar. 

A helyzeten gyakorlatilag csak a média változtathat. Ha megváltozna a mainstream média hozzállása az új zenékhez, ha a kínálat valóban szegmentált volna az ízlés tekintetében, ha a közszolgálati televízió végre vállalná, hogy zenét ad Szuperbuli helyett, ha a kábeltévék családi csomagjába nem csak a kommersz MTV kerülne be, hanem az izgalmasabb kínálatú MTV II. is, megmozdulna valami. 

A könnyűzenei ízlés hazai zuhanásával kapcsolatos évtizedes vitákban rendre a tyúk-tojás problémába futottunk: azt adja a média, amire igény van, vagy arra lesz igény, amit a média kínál? Jelentem: minálunk ez már nem kérdés. Egyértelműen a második verzió győzött.