A III/III-as iratokban a katolikus egyház képe úgy jelenik meg, mint hatalmas, az egész világot behálózó imperialista elhárítórendszeré, melynek centruma a Vatikán, legfőbb hírszerzési központjai a nunciatúrák, elsődleges ügynökei pedig a püspökök és a magasabb beosztású papok.

Ha tehát egyházi ügynökökről beszélünk, tudnunk kell, hogy lehettek ők bármilyen serények, s csinálhatták a maguk kétes értékű és élvezetszintű karrierjét, azt olyan elnyomott, később lazább pórázon tartott intézmény tagjaiként tették, amely en bloc az ellenség kategóriájába tartozott. Az egyházi gondolkodás és magatartás megértéséhez mindenesetre a kortörténeti megközelítésnél lényegesebb a teológiai összefüggéseket summázni.

Johann Baptist Metznek, az új politikai teológia atyjának egyik fontos meglátása, hogy a kulturális amnézia korát éljük, pedig sem Auschwitz, sem más szörnyű katasztrófa nem feledhető, nem feledendő. Emlékezni kell, mert csak az emlékezetben égethető ki a valódi emberség nemes agyagedénye. Metz úgy tartja, hogy a keresztény egyház(ak) elsődleges mai hivatása az emlékezés és emlékeztetés elsősorban Jézus Krisztusnak a szenvedésére. Amilyen mértékben sikerül a hívőknek saját és mások tekintetét erre a keresztre, a halál és az élet közös szimbólumára szegezni, annyira sikerül a veszendőbe menő emberi minőséget és méltóságot megőrizni vagy visszaállítani.

Amikor tehát az egyház a saját múltjának feldolgozásával foglalkozik, egyidejűleg kapaszkodik is ebbe a hitbe, és tanúságot is tesz róla. Magyarországon eddig elmaradt a "nagy elszámolás", és egyelőre semmi jele, hogy valaha is bekövetkezhetne. Sokan mondják, hogy 1989-1991 között még lehetőség lett volna rá, s a nyílt színvallás megnövelhette volna az egyház társadalmi presztízsét. Az azóta katolikus körökből fel-felhangzott tisztázási igényt azonban az egyház vezetése nem látta teljesíthetőnek. A hivatalos katolikus álláspont szerint a politikai vezetés illetékességébe tartozik, hogy ebben a kérdésben döntést hozzon, s az akármilyen lesz, az egyház áll elébe. Magát az ügynöktémát nem tartja sem lényegesnek, sem előrevivőnek, kivételezett eljárást semmiképpen sem igényel. Az egyház aktuális ügynökkérdésre való reakcióját az a közérzet is meghatározza, hogy a mai kormányzat egyházpolitikáját többé-kevésbé ellenségesnek tekinti.

Azok a katolikus egyházi tisztségviselők, akikről így vagy úgy kiderült, hogy ügynökösködtek, döntő többségükben már nincsenek az élők sorában, és hitük szerint az isteni ítélőszék előtt számoltak el. Akik pedig még élnek, azok nagyon sokfélék. Vannak, akik áldozatos és értékes szolgálatot végeznek, mások nehéz, inaktív pokrócemberek. Az egykori ügynökmúlt szinte semmit sem árul el a mai minőségről. Ha pedig az elkövetkezőkben valamelyik egyházi emberről kiderül az ügynökmúltja, akkor a szoros egyházi közösség a megdöbbenés után melléje fog állni. A "lebukás" ténye felébreszti a hívőkben az irgalom éthoszát. Ez a legmélyebb oka annak, hogy az egyház nem túlságosan tart attól, ha fény derül a soraiban még élő ügynökökre.

De ki foglalkozik a hűségesekkel? A Yad Vashem Intézet kitünteti őket. Hétköznapi hősöket jutalmaz, elismeri bátorságukat, megörökíti egy igazságos világ melletti tanúságtételüket. Az ügynöktörvény vitája teljességgel elfeledteti a kultúra- és politikaformáló erők abbéli felelősségét, hogy az értékeset hangsúlyozzák és tüntessék ki. Hogy a közbeszédet ne megfélemlített szerencsétlenek meg karrierista korruptak tematikája uralja, hanem olyanoké, akik a teátrális tátogás helyett egyszerű gesztusokkal életben tartják az emberi méltóság, a jóság kultúráját.

Mélyen megértem azokat, akik koruknál fogva tanúi voltak annak, hogy mindazt az értéket - az iskolákat, a kórházakat, a gazdag sajtót és kulturális műhelyeket -, amit az egyház működtetett, mások egy tollvonással tönkretették, brutálisan megszüntették. Megértem, ha vaskos aktáikat bújják, és egyre-másra sakkozzák ki egykori kollégáik, ismerőseik, rokonaik sorából az ügynököket. Nekik történelmi gyászmunkájukban segít a múlt mozaikdarabkáinak összeillesztése. Csak őket értem meg, ha tiszta vizet szeretnének önteni a pohárba, és legalább annyi előnyét látni a nagybetűs Szabadságnak, hogy végre szétválasztódik a besúgók és a besúgottak tábora. Ám akárhányukkal találkoztam, mindőjükben megtapasztaltam a fájdalmas realitásérzést: ilyen tisztázódás már sohasem lesz, s nem is lehet. Mintha Jézus bölcsességét sugároznák: amíg a világ világ, együtt növekszik a konkoly a búzával.

Az (egyházi) ügynökkérdés legálságosabb dimenziója számomra az, hogy helyettesíteni próbálja a múlt rendszer igazi fenntartóival való elszámolást. Az ügynökök nem az égből pottyannak, hanem a totális diktatúra elengedhetetlen tartozékai. Ki tudja, mekkora táboruk nem az előző rendszer működtetője, hanem áldozata vagy kiszolgálója volt. A Kádár-rendszer nem az ügynökök miatt volt tragikus, hazug és álnok, nem miattuk törte meg a társadalom egészséges erkölcsi érzékét és normális értékrendjét, hanem a főelvtársak cinkossága építette és tartotta fenn e giccses középszert. Ha nekik irgalmaz a mai politika, ha őket a nagy összefüggések és összefonódások miatt nem lehet kérdőre vonni, akkor éppen semmi értelme ügynökökkel piszmogni. S nagyon visszás tisztázásról, feltárásról, elrendezésről papolni.

A szerző a Szegedi Egyetem vallástudományi tanszékének vezetője