Molnár-ügy, avagy a kontraszelekció diadala

Molnár László © Marton Szilvia

A szocialisták lépéseit nehéz ebben az ügyben követni. A teljes nevén „Az Orbán család állami forrásból történő gazdagodása, különös tekintettel a szőlőbirtokra” elnevezésű vizsgáló-bizottság felállítása önmagában sem tűnik nagyon jó ötletnek. A Tanú című klasszikus filmen felnőtt generációknak a bizottság nevét meglátva eszébe jut Pelikán kifakadása vallomására készülve, „Bástya elvtárs, ez az ítélet!”. A bizottság elnevezése tényként állítja, hogy az Orbán család állami forrásból meggazdagodott, és ebben a szőlőbirtoknak is szerepe volt. Ez vagy így van, vagy nem, de hogy mi is a valóság, azt a bizottságnak kellene kideríteni. Mellesleg ugyanez igaz a Fidesz által felállított „Az Apró-Gyurcsány érdekkör privatizációból, állami megrendelésből, illetve állami hitelekből történő meggazdagodásának titkairól” elnevezésű bizottságra is.

Mindkét bizottságról elmondható, hogy működésük látványos megcsúfolása a parlamenti vizsgálóbizottságok intézményének, de közvetve a parlamentarizmusnak is. A parlamenti vizsgálatok, legyenek akár különleges vizsgálóbizottságok, akár az állandó bizottságok által lefolytatott tényfeltárások, a parlamentarizmus fontos intézményei. Lehetővé teszik, hogy a parlament - amely idejének nagy részét szükségképpen absztrakt, jövőbeni kérdésekkel, törvényalkotással tölti - az ilyen intézményeken keresztül képes legyen napi ügyekre is reagálni.

A vizsgálóbizottság fontos intézmény a demokráciában, hiszen demonstrálja, hogy a nép választott képviselői törődnek az országban történő, vagy az országot érintő ügyekkel. A vizsgálat, ha jól folytatják le, a demokratikus intézmények iránti bizalmat erősítheti. Ez történt nemrég az Egyesült Államokban, amikor a Képviselőház bizottsága nyilvános, televízión közvetített vitában tárta fel az iraki Abu-Gharib börtönben történt visszaéléseket. Bármilyen rossz fényt is vetettek a feltárt tények az amerikai hadseregre, az a körülmény, hogy mindezzel a legnagyobb nyilvánosság előtt szembe tudtak nézni, a demokratikus intézmények erejét mutatja. Amerikai ügyeknél maradva, elég a Watergate bizottság meghallgatásait, vagy az Irán-Kontra vizsgálatot felidézni, és még sorolhatnánk számos példát. Hosszú távon még a Clinton-Lewinsky affér, azaz a Monica-gate” vizsgálata is hasznosnak bizonyulhat, hiszen nyilvánvalóvá tette, hogy a mégoly népszerű elnök sem érinthetetlen, az ő szavai és tettei is számon kérhetők.

Ami a „gazdagodást” vizsgáló bizottságokat illeti, önmagában már az is megkérdőjelezhető, hogy a kommunista rendszerből belénk nevelt szociális irigységre milyen mértékben érdemes és szabad politikát építeni. Elfogadhatatlan, hogy ehhez jobb sorsra érdemes parlamentáris intézményeket is feláldozzanak. Ahogyan a trágyadombra esett tollaslabdát nem illik a nemzeti zászlóval kipiszkálni, úgy nem illik vizsgálóbizottságokkal turkálni a vezető politikusok zsebében. Hacsak valamilyen nagyon komoly és a nyilvánosság próbáját is kiálló bizonyíték nem áll rendelkezésre. Erről azonban jelenleg nincs szó. A politikusoknak persze lehetőségük van egymást jelképesen trágyával dobálni, ettől csak ők koszolódnak be, ám az intézményeket nem lenne szabad használhatatlanná tenniük.

Remélhetőleg nem abból a megfontolásból bíztak meg a szocialisták egy,  a bíróság által jogerősen bűnösnek talált és elítélt személyt a bizottság vezetésével, hogy neki már úgysem árthat a vizsgálóbizottsági dobálózás. Nem vitás, a képviselői jogállásról szóló törvény lehetővé teszi, hogy képviselővé váljon, illetve képviselő maradjon az, akit a bíróság elítél. Csak a szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt képviselőnek kell lemondania mandátumáról. Ezt a szabályt az önmagukkal szemben mindig megengedő és nagyvonalú képviselők alkották. Volt olyan álláspont – magam is ezt vallottam – amely szerint bármilyen szándékos bűncselekmény miatt jogerősen elítélt képviselőnek le kellene mondani, mivel a képviselőknek az átlagnál magasabb elvárásoknak kellene megfelelniük. Ezt a megfontolást azonban a törvényalkotó többség nem fogadta el, így maradt a hatályos jogszabály, amelynek alapján meglehetősen súlyos bűncselekmények miatt elítélt személyek is lehetnek választott képviselők.

Molnár László cselekedeteiről nem tisztem véleményt nyilvánítani. Tény, hogy a független bíróság bűnösnek találta olyan cselekmények elkövetésében, amelyek a mai napig büntetendők. (Az is tény, hogy az ítélet ismeretében egyéni választókörzetben megválasztották képviselőnek, így joga van választókörzetét képviselni az országgyűlésben.) Elképesztő baklövés, hogy ő tölti be annak a bizottságnak az elnöki tisztét, amely a korábbi miniszterelnöknek nemhogy bűncselekményeit, hanem legfeljebb csak morálisan kifogásolható tetteit vizsgálja. Félreállása, illetve szeptemberre tervezett lemondása - így akarják a szocialisták elkerülni, hogy amíg a parlament őszi ülésszaka új elnököt választ, Répássy Róbert alelnök (Fidesz) vegye át a bizottság vezetését - valamit talán segít az ügyön, de meg nem történtté már nem teheti.

Ebből a bizottságból a baloldalnak - hacsak a következő hetek az ügyben valamilyen döntő fordulatot nem hoznak - sok haszna már nem lesz.