Az első, Sólyom László által vezetett AB-t sok kritika érte az elemzők részéről,

© Horváth Szabolcs

azért, mert a bíróság kifejezetten aktivista felfogásban ítélkezett. Számos ügyben az Alkotmány írott szövegét meghaladó mélységben tárta fel a „láthatatlan Alkotmány” tartalmát és erre alapozva hozott döntést. Olyan kérdésekben is döntött, amelyekben néha az AB tagjai szerint sem kellett volna döntenie, mert nem tartozott igazán a kompetenciájába. Ebben az időszakban, számos nagyon fontos ügyben ütközött a bíróság az aktuális hatalmi, vagy politikai törekvésekkel. Emlékezzünk csak a kárpótlás, az igazságtétel, az átvilágítás, a személyi szám, vagy a Bokros-csomag ügyére. Mind olyan kérdés, amelyben az AB alaposan megtáncoltatta a politikát. Természetesen érték jogos kritikák is a bíróságot, döntéseik között voltak olyanok, amelyek szakmai alapon joggal kifogásolhatók és egy komoly szakmai vitában nem is állnák ki a próbát. Összességében azonban, különösen a legfrissebb fejlemények tükrében megállapíthatjuk, hogy az akkori AB a magyar közéletben sokkal erősebb pozíciót foglalt el, mint a mai.

A Sólyom Lászlót követő, joggal nagy tiszteletnek örvendő elnökök, de az új bírák többsége is más felfogású bíróságot hozott létre. Az utóbbi hat esztendőből nem is könnyű olyan példákat hozni, amikor a bíróság az első kilenc évhez hasonló keménységgel és gyakorisággal keresztbe tett volna fontos politikai törekvéseknek. (Persze lehet erre azt mondani, hogy a történelmi kor is más volt, de azért az utóbbi hat évben is lett volna számos lehetőség markánsabb döntésekre.)

A korábbi bíróságtól a politika félt, a sajtó viszont – amely a konfliktusról mindig szívesen számol be – izgalmi állapotba került. Az új bíróságtól a politika már nem fél, a sajtó pedig elvesztette érdeklődését. Az AB jó szándékú, a jogbiztonságot szolgálni akaró, a meglévő jogot védő taktikája minden pozitív hatása mellett is a senki földjére lökte a bíróságot.

Ennek következményei pedig nagyon súlyosak. Először is, az AB látványosan a Legfelsőbb Bíróság (LB) mögé szorult a politikai-, közéleti befolyást illetően. A 90-es évek elején ez még egyértelműen fordítva volt. A rendszerváltást követően az új elit általában bízott a bíróságokban (számos jogkör került így bírói kézbe), de egyáltalán nem bízott a Legfelsőbb Bíróságban. Ez a bizalmatlanság volt az oka annak, hogy szemben például az amerikai, vagy brit gyakorlattal, nem a Legfelsőbb Bíróság kapta azt a jogot, hogy a jogszabályok alkotmányosságát megvizsgálhassa, hanem német mintára, külön alkotmánybíróság felállításáról döntött a Nemzeti Kerekasztal.

A 90-es évek végére fordult a kocka: az LB megerősödött, az AB meggyengült. Jól mutatja ezt az a konfliktus, amely 1998 óta áll fenn a két testület között az úgynevezett „jogegységi határozatok” alkotmányos felülvizsgálata ügyében. Az AB teljes joggal tartana arra igényt, hogy a Legfelsőbb Bíróság által hozott, a bíróságok számára kötelező (tehát „jogszabályként” követendő) jogegységi határozatokat is alkotmányos kontroll alá vonja. Az LB immár hét éve sikeresen akadályozza ezt, bizonyítva, hogy ki az erősebb.

Látványosan alulmaradt az AB a politikával szemben is: évek óta nem tud kellő nyomást gyakorolni a politikára, hogy az országgyűlés a törvényben előírt határidőben tegyen eleget kötelezettségének és még a bírói mandátum lejárta előtt válassza meg az új bírákat.

Azzal pedig, hogy hosszú huzavona után most az a kompromisszumos megoldás született, hogy a már régóta jelölt két új bíró mellett Holló Andrást másodszor is kilenc évre meg fogja választani az országgyűlés, újabb csapás éri a bíróságot.

A Holló András személye és munkássága iránti minden tisztelet ellenére is látni kell, hogy azzal, hogy első ízben a bíróság történetében újabb kilenc éves mandátumot szerez egy bíró, veszélyes pályára kerülhet a bíróság. Az újraválasztás gyakorlati lehetősége befolyásolhatja mindazokat a bírákat, akik kilenc éves mandátumuk lejártakor még nem töltik be a nyugdíjkorhatárt (ami a bírák esetén hetven év). A mandátum meghosszabbításának esélye a bírói függetlenséget fenyegeti, hiszen a hosszabbítás előtt álló bíró döntéseit befolyásolhatja az a körülmény, hogy álláspontja javítja, vagy rontja újraválasztási esélyeit. Ennél a lehetőségnél még az is jobb lenne, ha a bírókat, amerikai mintára, élethosszig választanák, vagy hosszabb időre, de az újraválasztás lehetősége nélkül. A legjobb persze az lenne, ha ebben az ügyben a pártok rövid távú politikai érdekeiket alá tudnák rendelni a köztársaság hosszú távú érdekének és képesek lennének a közjót szolgálni -- önmaguk helyett.