“Helyezzék hatályon kívül a költségvetési törvénynek azon passzusát, amely

© Marton Szilvia

erkölcstelen módon különbséget tesz falusi és városi gyerek között” – követelte pécsi sajtó-tájékoztatóján Pokorni Zoltán. A Fidesz-alelnök azért tartja immorálisnak a fenti jogszabályt, mivel szeptembertől gyermeken-ként az eddiginél tízezer forinttal kevesebb állami támogatást kap a kis létszámú iskolát működ-tető önkormányzat.

A legnagyobb ellenzéki párt a magyar vidékkel szembeni nemzetellenes összesküvésként tálalja az iskolák bezárását-összevonását. Persze, azért csak óvatos duhajként. Azt ugyanis soha nem teszik hozzá, hogy “amennyiben kormányra jutunk, azonnal kinyitjuk a bezárt iskolákat.” Pedig ha tényleg igaz, hogy felszámolásuknak semmi értelme nincs, és nélkülük tudatlanságba fullad a kistelepülési lakosság, úgy ez lenne az egyetlen vállalható döntés. De nem mondják, vagy ha igen, akkor olyan halkan, hogy senki ne értse.

Ott legbelül a “fiúk” is tudják, hogy ezekre a lépésekre szükség van. Még örülnek is, hogy a mostani hatalomgyakorlók elvégzik helyettük a piszkos munkát. Dupla haszon. Nekik már nem kell elvégezni, és kampányukhoz jól jön a népszerűtlen elvonások miatti elégedetlenség.

Tény, falun élnek a legtöbben azok közül, akiket a rendszerváltás veszteseiként emlegetnek. Pedig nem a rendszerváltás, hanem ama emberen végzett kísérlet áldozatai ők, melyet szocializmusnak nevezünk. Tsz-nyugdíjasok, kistermelők, minimális járadékból tengődő egykori segédmunkások – akiket politikafóbiás apátiájukban az egész úgy, ahogy van, nem érint meg, így csak utódaikon át lehet megfogni őket.

Vesztesnek is csak megszorítással nevezhetők, mert helyzetük nem sokat változott. Akkor és most egyaránt a társadalom alsó (ha úgy tetszik, külső) peremét alkotják. Ők régen azért nem jutottak hozzá bizonyos hiánycikkekhez, - termékekhez, szolgáltatásokhoz - mert nem volt meg a kapcsolati tőkéjük, hogy a “szürke zónából” beszerezzék, most pedig azért, mert nincs rá pénzük.

Számukra az új rend nem hozott semmit. A vele jövő utazási, tanulási és vállalkozási szabadság hidegen hagyja őket, hisz ugyanúgy nem élhetnek vele, mint egykor. Őket szívesen karolja fel a mindenkori hatalomra aspiráló erő, hogy aztán úgy hagyja ott valamennyit, mint eb a Szaharát. A voksukra pályázók arról persze hallgatnak a kistelepülési iskolák elnéptelenedésének egyik fontos tényezőjéről: a módosabbak közül, aki csak teheti – önként és dalolva – elviszi felső tagozatos gyerekét városi köz-, vagy magániskolákba. Mert tudja, ott jobb képzést, nagyobb esélyt kapnak.

Ebben már kezdenek hasonlítani a nyugati polgárhoz, akiben már gyermekkorban tudatosul, hogy mozogni kell. Ez nemcsak a kocogást jelenti. A szülők, ha kell, órahosszat buszoztatják gyermeküket, a családi fészektől távoli kollégiumba küldik, mindezt azért, hogy a legjobb képzésben legyen része. Felnőttként villámsebességgel pattan New Yorkból Los Angelesbe, Le Havre-ből Saint Tropez-ba, vagy akár külországba, ha ott jobb állással kecsegtetik. De azért a magyar lakosság nagyrészének mobilitási potenciálja még mindig gyenge, és ez a fejlődés komoly kerékkötője.

Papp László Tamás