Karrierista apukák

A cikk első részét itt olvashatja

A kisgyerekek nevelésével, gondozásával eltöltött idő mást is jelenthetne, mint a karrier szempontjából értéktelen, szakmai visszafejlődést eredményező kényszerpihenőt. Az álláshirdetések tele vannak olyan kifejezésekkel, mint „jó kommunikációs készség”, „rugalmasság”; sok munkakör betöltéséhez pedig fontos a konfliktuskezelő készség, az empátia vagy a figyelemmegosztás: ezek a készségek elengedhetetlenül szükségesek a gyerekneveléshez is, és a szülőként eltöltött idő segítheti a kibontakozásukat.

A szülői szerepek változása összefügg számos más társadalmi, gazdasági és politikai változással; emiatt társadalmanként, országonként másként zajlik a folyamat. A nők tömeges munkába állása Magyarországon jóval korábban megkezdődött, mint például Nyugat-Európában, a hagyományos családi és szülői munkamegosztás mégis jóval tovább fennmaradt. Nálunk viszonylag új keletű a feszültség, amelyet azok a férfiak érezhetnek, akik szigorú piaci feltételek mellett dolgoznak, és emellett apaként is magas színvonalon akarnak teljesíteni. A munkahelyi eredményesség és a magánélet harmóniája is függ attól, hogy sikerül-e ezekből a kilátástalannak tűnő, állandósuló stresszel járó helyzetekre testre szabott megoldást találni, és végül lehetőséget kaphat-e egy férfi is arra, hogy közvetlen szülői tapasztalatokra tegyen szert.

Hogy a férfiak is lehetnek teljes értékű szülők – azaz az anyákkal egyenértékűek –, az a közelmúlt felfedezésének tűnik. A szülő-gyerek kapcsolatok pszichológiai vizsgálata már a tizenkilencedik században elkezdődött, a második világháború azonban kifejezetten az apák szerepére irányította a tudósok figyelmét, például Amerikában. Aggodalommal figyelték a gyerekek tömegeit, akik ekkoriban szakadtak el hosszú időre – vagy örökre – az apjuktól. Különösen a „férfi minta” nélkül maradó fiúkat féltették. A háború utáni társadalmi változások magukkal hozták a válások számának növekedését a nyugati világban, ez is mind több apátlanul felnövő gyereket jelentett a gyakorlatban.

A nők munkaerő-piaci szerepének erősödése újabb változásokat hozott. A hetvenes években már voltak olyan családok – ha csak elvétve is, – ahol különféle megfontolásból az apák vették át a gyerekek ellátójának szerepét, rövidebb vagy hosszabb időre. A leghíresebb „kispapa” talán John Lennon volt ebben az időben, aki második házasságából született kisfiának gondozását a kezdetektől fogva magára vállalta. 1980-ban, nem sokkal halála előtt, a Playboy-nak adott interjúban azt válaszolta a művészi terveiről faggatózó újságírónak, hogy a gyereknevelés és a kenyérsütés teljesen kitölti a napjait.

Ekkoriban már a világ több részén folytak olyan pszichológiai kutatások, amelyek az apák elsődleges gondozói szerepének hatásait vizsgálták. Némelyik meglepő eredménnyel zárult, több szempontból is. Kiderült ugyanis, hogy azokban a családokban, ahol az apák a hagyományosnál jobban bevonódtak a gyerekek körüli foglalatosságokba, elhalványultak a két szülő közötti, biológiai eredetűnek vélt különbségek a nevelési stílusban, amelyek máig megfigyelhetőek a hagyományos szereposztású családokban. Pszichológiai vizsgálatok ugyanis azt mutatják, hogy az anyák, akik az apáknál általában több időt töltenek a gyerekükkel (és a háztartási munkákból is nagyobb rész jut rájuk), kevésbé intenzíven játszanak, inkább beszélgetve-tanítva foglalkoznak a gyerekeikkel, szemben az apákkal, akik töményebb programmal, például élénk mozgásos játékokkal, új dolgok megismertetésével szórakoztatják a kicsiket.

A másik meglepő – és egyben vitatott – eredménye ezen kutatásoknak az volt, hogy az apák fokozott jelenléte mellett felnövekvő gyerekek szinte minden területen felülmúlták a társaikat: például tanulmányi eredmény, érzelmi intelligencia, kortársak közötti népszerűség tekintetében. Az eredmények egy része hosszú távon mutatkozott, kevesebb serdülőkori viselkedési probléma fordult elő ezeknek a gyerekeknek a körében – beleértve azokat is, akik óvodáskorukban nehezen kezelhetőek voltak –, és már kamaszkorukban is könnyebben alakítottak ki tartós párkapcsolatokat. Az eredményeket azonban félrevezető lenne kizárólag a tartalmas apa-gyerek viszony javára írni, figyelembe kell venni más tényezőket is. Ezekben a családokban, ahol az anya nem mond le teljesen a karrierjéről, jellemzően mindkét szülő magasabban iskolázott az átlagosnál; kompromisszumkészségük pedig érett, szilárd személyiségre utalhat – valószínűleg az ilyen családok körülményeinek és adottságainak összessége segíti előnyös helyzetbe a gyerekeket.

Az apákkal kapcsolatban alaposabb kutatásra vár még jó néhány kérdés. Nincsen pontos válasz például arra, hogy milyen személyiségjegyek és egyéb tényezők határozzák meg azt a szerepet, melyet egy apa betölt a gyerekei életében. Egy dolog látszik csak biztosnak az eddigi tapasztalatok alapján; ahhoz, hogy egy férfi a jelenlegi társadalmi szokásokhoz képest nagyobb szerepet vállaljon a gyerekgondozásból – akár kereső tevékenységét is feladva részben vagy időlegesen –, nagy szüksége van a külső körülmények kedvező együttállására, úgyismint harmonikus kapcsolatra a gyerek anyjával, biztonságos anyagi háttérre, szülőbarát munkahelyre és baráti támogatásra. Ezek hiányában elszigetelődhet, támadások – vagy akár gúnyolódások – céltáblájává válhat.

A feltételek és a közkeletű nézetek lassú változása érzékelhetővé válik, ha a mostani apák előtt járó férfigenerációra gondolunk, a nagypapákra: akik nem voltak jelen – és nem is lehettek volna jelen – a gyerekük születésénél, akiknek alig volt lehetőségük az újszülöttel megismerkedni – és akikkel talán a környezetük is elhitette, hogy az apák nem számítanak.

Balogh Lídia/Magyarországi Női Alapítvány