© AP

Utoljára 1968 tavaszán néztek ki így Párizs utcái. Kődobáló sihederek, felgyújtott autók, bezúzott kirakatok, megfélemlített többség, az államfő pedig a hadsereg bevetését fontolgatja. De nem csak a zavargások ténye köti össze a két eseményt. Harminchét éve a balos diáktömegek utcai attakjai – egyebek közt – a multikulti és a politikai korrektség győzelmét jelentették a hagyományos francia gloire és morál ellenében. A mostani lázadás viszont éppen azoknak az elveknek a halálához vezethet, amelyek '68 tavaszán diadalukat ülték.

Ama, túlnyomórész arab és fekete kültelki suhancok, akik most piromán hajlamaikat élték ki, finoman szólva nem fogják emelni a befogadó országuk irányukban megnyilvánuló toleranciaszintjét. Amivel még nincs is semmi gond: verekedő, fosztogató, céltalanul romboló bűnözőkön nincs mit tolerálni. A gond az, hogy néhány száz vagy pár ezer ember vétke az általánosító előítéletek miatt, sajnos, egész közösségükre hat majd vissza.

Franciaországban soha nem létezett olyan tudatos faji szegregáció, mint Dél-Afrikában és az USA bizonyos államaiban. A bevándorlók Párizsban és másutt immár hosszú évtizedek óta nem zárt etnikai gettóban, inkább a hasonló társadalmi pozíciójú franciákkal együtt lakva (nem egyszer keveredve, házasodva) léteztek. Ennek a viszonylagos harmóniának hosszú időre véget vetett, ami az elmúlt hetekben történt.

A válságkezelés során élesen kirajzolódtak a jobb- és baloldal közötti törésvonalak. A kormányon lévők hangsúlyozták, ami itt történik, elsődlegesen rendészeti probléma, az ellenzéki szocialisták az ügy társadalmi dimenzióira terelték a figyelmet. Nemcsak az ideológia határozta meg az álláspontokat, de a szerepek is. A hatalomtól azt várják, ne töprengjen, hanem csináljon rendet. Az ellenzéktől viszont azt, hogy rámutasson a hibákra.

Baloldali politikusok nyilván nem is fogják kihagyni a ziccert, hogy – a demagógia húrjain játszva - megvádolják a kormányt: érzéketlen, neoliberális gazdaság- és társadalompolitikájával önmaga provokálta ki a robbanást. Nem marad ki a buliból Le Pen sem, akinek a színes bőrű fiatalok akciói sok százezer (esetleg több millió) potenciális rokonszenvezőt hozhatnak. Ezek is protest voksok, csak nem a mindenkori vezetés, hanem a bevándorolt kisebbségek léte ellen.

Kevesen beszélnek arról, hogy a kültelki zendülők rohama természetesen nem “faji probléma”, de nem is pusztán szociális vagy bűnügyi kérdés. Hogy egy jelentéktelen csetepaté polgárháborús afférrá eszkalálódott, annak kulturális okai vannak. A törő-zúzó fiatalok olyan civilizációból (vagy közösségből) jöttek, ahol nincsenek hagyományai a demokráciának, hiányzik a konfliktusok szokásjogon és toleráns normakövetésen alapuló békés megoldásának évszázados tradíciója.

A Közel-Kelet és Fekete-Afrika országaiban a nők méltóságának tisztelete helyett arra nevelik a fiúgyermeket, hogy családon belül a gyengébb nemmel (általában a gyengébbel) bármi megtehető. A veréstől a csonkításon át egészen a becsületgyilkosságig. Az erőszakcselekményeket végrehajtó fiatalok olyan miliőben szocializálódtak, ahol az erővel a fejekbe vert dogma és nem a jogállami törvény az úr. És nem kell sok, hogy a jól szervezett huligánbandákat behálózzák a fundamentalista terrorhálózatok csápjai. Azt pedig nem engedhetjük.

Sokszor halljuk a bevándorlók társadalmi integrációjának fontosságáról való beszédet. De a legtöbben nem tudják, az integráció, mint szó, csak a lényeget takaró eufémizmus. Valójában asszimilációról kellene gátlás, bűntudat és tabuk nélkül szólni. Igen, ahogy a nemzetállamok az unióhoz való csatlakozással feladják nemzeti szuverenitásuk egy darabját, úgy az euroatlanti kultúrkörökbe illeszkedni akaró újonnan jötteknek is fel kell adniuk kulturális örökségük bizonyos, a demokráciák világával összeegyeztethetetlen részét. Mert ha nem így lesz, a toleranciát csak az öngyilkosság kreatív formájának tekintik majd az Óvilág polgárai. Márpedig ők, a fanatikus élő bombákkal szemben, nem kívánják annyira a mártíromságot.