Szili államfőjelöltté választása azt üzeni a szélesebb közönségnek, hogy az MSZP ott kívánja folytatni, ahol Medgyessy tavaly abbahagyta. A házelnök a volt kormányfőhöz hasonlóan csapnivaló kommunikátor: nem világos, mikor mit mond, mikor mit gondol, és hogy amit mond, azonos-e azzal, amit gondol. Politikai megnyilvánulásai talányosak és változatos interpretációkra adnak lehetőséget, melyek között olykor ő maga is kedvtelve válogat. Sziliről nem tudni, mit gondol az ország előtt álló legfontosabb politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekről, leszámítva, hogy legyen rend, béke és nyugalom. Egykori környezetvédelmi államtitkárként például elvárható lett volna tőle, hogy a szűkebb baranyai pátriáját közvetlenül érintő zengői radarépítés ügyében legalább utaljon arra, van álláspontja. Nem emlékszem, hogy ez megtörtént volna, ahogy más karakteres állásfoglalására sem emlékszem. Ilyenre a kettős állampolgárság ügyében sem került sor, bár ott legalább tudható volt, hogy van saját véleménye, még ha ellentétes is a koalícióéval.

A házelnök politikai tőkéje elsősorban a mindenkori többséggel szembeni konfliktusok kerüléséből származik. Közéleti munkája botránymentes, ám korántsem kifogásolhatatlan: eltűrte például, hogy az MDF frakciójából méltatlan módszerekkel távolítsák el a Dávid Ibolyával szemben állókat. Szilinek a rendszerváltás utáni Magyarországon nő által betöltött legmagasabb közjogi méltóságként ezernyi alkalma lett volna, hogy az uralkodó közmegegyezés által nem preferált ügyekben nyíltan és hatásosan kötelezze el magát, erre azonban sosem kerített sort. Ha Medgyessy se hús, se hal kormányfő volt, Szili se hús, se hal házelnök.

Ezért nem szavazhatnak rá a szabaddemokraták. Nem a pártpolitikai múltja a probléma, az minden valamirevaló politikusnak van, és ezen az alapon bajos lenne valakit kizárni a potenciális államfőjelöltek közül. Szilivel ugyanaz is baj, ami a nem pártpolitikus Glatz Ferenccel volna: számomra egyikük sem reprezentálja hitelesen az alig másfél évtizedes demokratikus hagyományait a kádári múltnál többre tartó Magyarországot.

Mit tehetnek ebben a helyzetben a szabaddemokraták? Nem is olyan keveset. A szocialisták identitáspolitizálásának következtében ugyanis a látszat ellenére nem csökkent, hanem nőtt a mozgásterük. A D-209-es ügy óta első ízben bizonyíthatják meggyőzően, hogy adott szavukat többre tartják a sokmilliárdos minisztériumi költségvetésekre és sokmilliós szolgálati autókra váltható koalíciós lojalitásnál. Megmutathatják, hogy alkotmányos céljaik teljesüléséért - az alkotmány és a liberális demokrácia szellemével összhangban - az ellenzékkel is hajlandók tárgyalni.

Mivel a szocialisták Szili jelölésével kinyilvánították, hogy az államfőválasztáskor nem kívánják figyelembe venni az SZDSZ álláspontját, a liberálisok nem tehetnek mást, mint az ellenzék felé fordulva igyekeznek számukra megfelelő, egyszersmind a lehető legszélesebb parlamenti többség támogatását élvező államfőjelöltet találni. A többség kialakulása persze nem rajtuk múlik, ők csak a saját húsz szavazatukért viselnek felelősséget; azért viszont csakis ők, és nem a szocialisták. Mivel Gombár Csaba személyében van lehetséges alternatívaként megnevezett, de más jelöltek támogatását ki nem záró államfőjelöltjük, a szabaddemokraták tiszta és nyílt lapokkal ülhetnek le tárgyalni az ellenzékkel. Sólyom László jelölése például a liberálisok között is sokak számára elfogadható volna: politikai pályáját az Ellenzéki Kerekasztal MDF-es tagjaként kezdte, de sohasem keveredett konfliktusba a liberális demokrácia alapelveivel, sőt alkotmánybírósági elnökként hatékonyan védelmezte azokat. (Az egyetlen érdemi kritika vele szemben, hogy a Bokros-csomag szociálpolitikai intézkedéseinek alkotmánybírósági kontrolljakor az általa vezetett testület túlterjeszkedett a hatáskörén, ennek súlya azonban nem mérhető a kormányzati hatalom túlterjeszkedésének megakadályozásában szerzett érdemeihez.) Támogatásával a szabaddemokraták demonstrálhatnák, hogy nyitottak az európai típusú, a liberális minimumot megütő konzervatív alternatíva irányában, amivel felbecsülhetetlen mértékben növekedne potenciális politikai mozgásterük. Elvégre az alkotmány szerint az államelnök nem a szocialista párt - és még csak nem is a kormánykoalíció - egységét hivatott kifejezni, hanem a nemzetét.

ÁDÁM ZOLTÁN

(A szerző gazdaságkutató)