Köztudott, hogy az utóbbi két évszázadban, az 1918-1919-es és az 1945-1990-es korszak kivételével, az országot főleg jogászok, gazdag arisztokraták és időnként hivatásos katonák kormányozták. A rendszerváltást követően jött muzeológus, vendéglátó-ipari szakember, korábbi kommunista diplomata, jogász, közgazdász-bankár, illetve egy jól beházasodott szocialista vállalkozó. Ez rendben is van, mert ezek az urak a nép akaratából, koalíciós pártalkuk közvetítésével választott kormányfők voltak. Igaz, Gyurcsány Ferenc nem a választópolgároknak, hanem sikeres pártpuccsnak köszönheti pozícióját. Noha politikailag sebezhető, közjogilag semmi kétség nem fér kormányfői jogosultságaihoz.

Visszatérve a volt miniszterelnök üzletember-suszter összefüggést sugalló kampányhevületű kijelentéséhez, ha jól értem, a magyar politikai osztály üzleteléssel foglalkozó egyes szereplői esetleg nem alkalmasak a közügyek vitelére. Ki alkalmas tehát? Erről a magyar demokrácia elit szereplőinek eddigi tevékenységét függetlenként, jóakaratúan figyelve háromféle megközelítést látok.

Az első abból indul ki, hogy senki sem születik miniszterelnöknek, tehát abból lesz kormányfő, aki az adott politikai rendszer játékszabályainak megfelelően szabad választás és pártalkuk következményeként az lesz. A második megközelítés a szakmai alkalmasságot feszegeti. 1990 óta a közszereplőként megismert politikusok közül ki innen, ki onnan jött, de a parlamentben végül is képviselőtársak lettek. Az is tény, hogy főleg a fiatalabb honatyáknak életükben nem volt - ahogy a közbeszéd minősítené - "tisztességes", tehát gazdasági, közigazgatási vagy szabadfoglalkozású állása. Ez természetesen nem jelenti, hogy egy "régi motoros" (Medgyessy Péterre gondolok) szakmai hátterének köszönhetően jobb teljesítményt nyújt, mint nem közgazdász végzettségű elődje, illetve utódja. A harmadik megközelítés a lényeg. Nevezetesen, hogy míg egy politikus-jogász az adófizetők pénzének az elosztásával foglalkozik, az üzletember a saját pénzét és a munkatársai megélhetését kockáztatja a napi munkája során. Tehát pénzügyi fegyelem és óvatos kockázatvállalás jellemzi az üzletember hozzáállását a magán- és a közpénzekhez - legalábbis jól fésült piacgazdaságban. A hivatásos politikusnak a költségvetési csillagos ég lehet a határ, az üzletembernek a csődeljárás. Ezen érdemes lenne elgondolkodni.

Summa summarum: ha véletlenül az üzletemberi alkalmatlanság lenne a "kódolt üzenet", miből gondolhatjuk, hogy például egy jogász eleve jobb gazdaságpolitikus, mint egy volt üzletember? Ezt már csak azért kérdezem, mert szakértelem szempontjából nem (csupán) a miniszterelnök, hanem gazdasági ügyekkel foglalkozó minisztereinek a teljesítménye számít igazán mind az állampolgárok, mind a külföldi beruházók szempontjából. S nekik vagy van sikeres üzleti hátterük, vagy nincs. A nyári üzletember kontra jogász tévévita-számháborútól nem lettem okosabb, hiszen a diskurzus nem gazdasági növekedésről, hanem (kortesfogó) pénzosztogatásról szólt. Ezért is jó lenne, ha a választási kampányban nem szakmai alkalmasságról, hanem józanul megfogalmazott gazdasági alternatívákról vitáznának az erre alkalmas pártszónokok - mind a falugyűléseken, mind a parlamentben.

TŐKÉS RUDOLF

(A szerző politológus, egyetemi tanár)