© Marton Szilvia

Elhiszem, mert logikus érvnek tartom, hogy a külföldi beruházók nem jönnek örömmel olyan országba, ahol magas a társasági adó, és sok a munkaerőt terhelő költség, mivel ezzel a termelékenységüknek ártanának. Na de a választási harcra készülő pártok éppen olyan adók csökkentésével agitálnak, amelyek szerintem a beruházókat a legkevésbé sem érdeklik.

Mert mi van, ha csökkentjük az adókat? Politikusaink azt mondják, akkor "kevesebb állam" lesz, "karcsúsítjuk a bürokráciát", meg ilyesmi (15 éve ezt mondják, de vajon megtörtént-e?). Ami valójában majd lezajlik, arra a múlt biztos jóslatokat tartogat. Mert mit láttunk mindig, amikor az államháztartás deficites volt? A puha költségvetési területektől vették el a pénzt: az oktatástól, a kutatástól, a kultúrától, az egészségügytől, a tömegközlekedéstől. És ki fogja pótolni a hiányzó összegeket e szférákból? Hát ha fontos nekünk, akkor mi magunk. A hálapénz, a családtagok által kórházba bevitt gyógyszerek és élelem nem más, mint a hiányzó adóforintok visszapótlása az egészségügybe, az iskolákban gyűjtött pénz (és a bevitt WC-papír!), a felsőoktatásban szedett különdíjak, az, hogy a saját autóját a kimaradó autóbuszok miatt kényszerből használja a városlakó - ez mind-mind annak a következménye, hogy az állam (értsd: az adónk) kivonulóban van e szférákból.

A szegénység felszámolása is adóforintokba kerül. Nekem is megalázó, ha a koldusnak adok pénzt, vagy ha egy szegénységgel küzdő alapítvány számlájára fizetek be. Nem az egyéni jótékonykodásra kellene támaszkodnia a mi gazdasági színvonalunkon álló országnak, hanem az adóban kifejeződő szolidaritás elvét kellene érvényesíteni. Mert az adó abban a demokratikus társadalomban, amelyről a diktatúrában sohasem hittük, hogy megérjük, az állampolgár szolidaritásának a megnyilvánulása, a tehetősebbek intézményes jótékonykodása, az esélyegyenlőség megteremtésének eszköze, a társadalom felemelkedésének kulcsa. Ezért akár többen is dolgozhatnának például az önkormányzatokban, mert így talán jobb és gyorsabb ügykezelésben részesülnénk, és a főiskolát, egyetemet végzettek közül is többen jutnának képzettségüknek megfelelő munkához - azoknak az adójából, akik egyébként a kevesebb befizetésük révén megspórolt pénzükből lennének kénytelenek a munkanélkülieket segélyezni.

Nemcsak jártam, éltem is az USA-ban. Közhely, hogy a világ leggazdagabb országában, ahol az adócsökkentés ígérete biztos választási nyereséghez vezet, hatalmas szegénység is van. Nem a véglegesen szegényekre és gazdagokra szakadt amerikai világ az álmom Magyarországon, hanem például az a svéd vagy dán társadalom, ahol a jól öltözött idős nyugdíjas rendszeresen jár kávéházba, étterembe, színházba, ahol az orvosi ellátás ingyenes és magas színvonalú, ahol az oktatás és kutatás inkább vonzza a külországbelieket, mintsem külföldre kényszerítené a fiatal tudósokat, ahol a jó színházaknak sosem kell támogatás híján becsukniuk a kaput.

Az adó tehát nem az ördögtől való. És bár nem hiszem, hogy a befizetett adók valamikor is nyilvánosak lesznek - mint ma Norvégiában vagy hajdan a Monarchia idején nálunk -, bízom abban, hogy csak azért, mert nem akarok kevesebb adót fizetni, még nem csuknak a bolondok közé.

KENESEI ISTVÁN

(A szerző nyelvész, egyetemi tanár)