© AP

Ma már rendelkezésünkre áll az a technológia, amelynek segítségével sok állat- és növényfaj géntérképét elkészíthetjük, de ezzel még nem fejtettük meg biológiai felépítésünk titkait. Én elkészítettem a saját géntérképemet, és most próbálom megfejteni. Remélem, 2025-re végzek is vele - már ha élek még akkor.

Ha a számítógépek adatfeldolgozási sebessége a mai ütemben fejlődik, elképzelhető, hogy tíz éven belül csekély összegért bárki elkészíttetheti saját géntérképét. Még jelentősebb előrelépés, hogy ma már tervszerűen, a legmodernebb technológiákkal próbálunk beavatkozni az emberi szervezet működésébe. Ehhez a kémiában megszokott módszereket kell követnünk. Amikor a kémikusok úgy gondolják, hogy megfejtették egy vegyület leírását, bizonyításként szintetizálniuk kell azt az anyagot. Most azon dolgozunk, hogy a biológia tudományában elérjünk az alapelvek leírásához, ami alapján egyszerűbb élő sejtek kromoszómáinak szintetikus változatát tudnánk létrehozni. A vírusok esetében ez már sikerült.

A többsejtű szervezetek esetében azonban a fejlődés megint csak nem lesz lineáris, hiszen csupán az ember 100 ezermilliárd sejtből épül fel. Kérdés, elég gyors lesz-e a fejlődés, hogy túlléphessünk az egysejtű szervezetek létrehozásán - aminek persze meglehet a maga haszna az energiatermelésben vagy az új gyógyszerek elkészítésében -, és megértsük saját testünk bonyolult felépítését ahhoz, hogy ebbe is be tudjunk avatkozni. Az lesz a valódi tudományos csoda, ha ezt a következő húsz évben elérjük. E csoda legfontosabb hozadéka a megelőzést szolgáló gyógyszerek kifejlesztésében érhető majd tetten. Ha az ember ismeri a saját géntérképét, azt is ki tudja számítani, hogy genetikailag mennyi esélye van arra, hogy például végbélrákot kapjon, és ennek tudatában esetleg nem vár 50 éves koráig a rákszűréssel.

A rákok mintegy 30 százalékáért felelősek a génjeinkben lévő szomatikus változások, azaz a születésünk után történő génváltozások. Épp emiatt csupán a gének alapján nem tudjuk az életünket irányítani vagy arra nézve jóslatokba bocsátkozni. Erre még az egysejtű élőlények esetében sem vagyunk képesek. Remélem, húsz év múlva már tisztában leszünk a környezet fontosságával, és rendelkezésünkre állnak majd azok a technológiák, amelyekkel a környezeti hatásokat is megérthetjük, és az ezekről készített adatbázisok, valamint a géntérképek segítségével végre megismerhetjük, hogyan működik a testünk. De ha a tudomány továbbra is a lineáris módszerekre épít, ez nem fog megtörténni.

Sokan az emberi klónozást tekintik a genetika legjelentősebb előrelépésének. Az emberek Woody Allen vagy Arnold Schwarzenegger filmjeiből nyerik ilyen irányú ismereteiket, és azt gondolják, a klónozás csupán azt jelenti, hogy elkészítjük egy kutya, egy birka vagy egy ember tökéletes mását. Pedig még az egypetéjű ikrek között sincsenek olyanok, akiknek azonos lenne az ujjlenyomatuk. Még ha klónozunk is egy embert, az eredeti példány és a klón között számtalan eltérés lesz, mert a véletlenszerű események sokasága miatt kétszer nem lehet ugyanarra az eredményre jutni. Sokkal izgalmasabb is ennél az őssejtkutatás. Az őssejtek működésének megértése nélkül soha nem tudhatjuk meg ugyanis, hogyan épít fel a genetikai kódunk 100 ezermilliárd sejtet egyetlenegyből, ráadásul olyanokat, amelyek mindegyikének megvan a maga feladata. A regeneratív gyógyászat, azaz amikor arra vesszük rá saját testünket, hogy magát gyógyítsa, csak akkor kerülhet elérhető közelségbe, ha tudjuk, hogy az őssejtek hogyan és miért működnek. Márpedig a tudomány legfontosabb területe saját testünk megértése és annak a kérdésnek a tisztázása, hogyan alakul ki biológiai felépítésünk a génjeinkből.

CRAIG J. VENTER

(A szerző irányította az első emberi géntérkép készítését)

©Global Viewpoint