Felbőszült tüntetők Londonban. Frusztráltak és félrevezetettek? © AP

Amíg a szovjet birodalom ereje teljében volt, magától értődő természetességgel csapott le a másként gondolkodókra. A rendszer aktuális “keménységi fokától” függően betiltással, elzárással, száműzetéssel vagy bitófával szankcionálta a kánontól eltérő nézetek hirdetését. De Brezsnyevnek (vagy akár Sztálinnak) soha nem jutott eszébe, hogy felgyújtassa nyugati államok követségeit, mert valamelyik ottani lapban karikatúrák jelentek meg róla. Szovjet diplomaták soha nem mentek el odáig, hogy a New York Times főszerkesztőjének leváltását követeljék.

Az iszlám kultúrkör országainak többsége most, egy dán lap gúnyrajzainak ürügyén, ezt teszi. Ne gondoljuk azt, hogy a nyugati rezidenciákra behatoló vandálok akciói a spontán felháborodás termékei. Megmozdultak ugyan az önként, dalolva törő-zúzó fundamentalista tömegek,  de ezen államok többsége diktatúra vagy tekintélyuralmi rezsim, ahol demonstrációkra nem kerülhet sor a hatalom jóváhagyása nélkül. Ha ezek a tüntetők nem a véleményszabadság ellen, hanem a melegek és a nők jogaiért, a vallási dogmák kötelező jellegével szemben vonulnának az utcára, a legtöbb arab kormány rég közéjük lövetett volna.

Eszem ágában sincs olyan sután védelmezni a Mohamedet ábrázoló rajzok létjogosultságát, ahogy azt egynémely, politikai korrektségbe belegárgyult újságíró, bocsánatkérést rebegő államfő teszi. Miszerint “jaj, dehogy akartuk mi megsérteni az iszlámot...”! Egyrészt azért, mert egy világnézetileg semleges államban mindenkinek – hogy stílszerű legyek - istenadta joga, hogy blaszfémiát kövessen el, egy vallást kritizáljon, bíráljon, akár gúnyoljon. Ahogy a hívőknek is szabad kígyót-békát ordibálni az ateistákra. Attól, hogy valaki szentnek tart valamit, nekem hadd szabadjon kiröhögni, és fordítva.

A bornírtság csúcsa, hogy azok az imámok visítanak most a leghangosabban, akiknél a “hitetlenek” (és az iszlámmal ütköző nézetek) elleni alpári uszítás munkaköri kötelesség. Másrészt úgy vélem, az iszlám gyökereiből a terrorizmus is levezethető. Minden eszme annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Fanatikus, öreg bolsikat leszámítva senki nem tagadja, hogy a kommunista ideológiának nem kevés köze volt a belőle kinőtt diktatúrához. Ahogy a Biblia hittételeinek is az Inkvizícióhoz. Nem arról volt szó tehát, hogy letértek volna az eszme által kijelölte útról, hanem éppen ellenkezőleg, életidegen dogmákat próbáltak fegyverrel a társadalomra rákényszeríteni.

Viccelődhetnénk, hogy a Föld legrövidebb útikönyvének címe az lehetne, “Arab demokráciák”, de a keserű valóság arcunkra fagyasztja a mosolyt. Sajnálatos, de való: a muszlim civilizáció jelen állapotában képtelen elviselni a hitében való kétkedést, a másságot, az uralkodó, monopolhelyzetű vallás kifigurázását. Kérdezhetnénk ironikusan, hogy ugyan miféle felsőbbrendű Isten az, mely képtelen elviselni a humort és a sértést? Nem arról szól a dolog, hogy ő fölöttünk áll, és így türelmesebb, hisz – velünk szemben – az ideje végtelen? A mi csacska öreg Vatikánunk - hála a szekularizációnak - vénségére belátta, ha valami nem kóser neki, attól még nem rakathat máglyát, nem cenzúrázhat.

Egyvalamire nagyon jó az egyre terebélyesedő demokráciaellenes pogrom. Akik eddig nem tudták, most rádöbbenhettek: a szabadság euroatlanti oázisát jelenleg nem vörös bacilus és barna métely, hanem zöld pestis fenyegeti. József Atilla ős-patkánya új színt és alakot öltött. Az új kór ellen azonban mindenki tehet, aki demokratának vallja önmagát. Howard Fast regényének filmadaptációjában, Crassus - amikor Spartacus fellázadt rabszolgákból álló seregét legyőzte, - így szólt a foglyul ejtett túlélőkhöz: „Ha kiadjátok vezéreteket, nem feszítlek benneteket keresztre!”. Mire a rabok sokasága egy emberként pattant fel: “Én vagyok Spartacus!” Valahogy így kellene tenni nekünk újságíróknak is, amikor a dán karikatúristák ellen bosszút esküsznek az iszlám fanatikusok. Együtt kiáltsuk: “Én vagyok Salman Rushdie! És én vagyok a gúnyrajz készítője!” Tűrhetetlen, hogy terrorista gyilkosok előtt meghátráljanak a szerkesztőségek. Máskülönben a Nyugat demokratikus hagyományainak – az ókori Athéntól a mai Brüsszelig – örökre búcsút mondhatunk.