Érthető, hogy sokan fenntartással veszik kezükbe az efféle könyvet. De gyanakvásuk nem minden esetben mondható jogosnak. Nem biztos, hogy mindig politikai intenció áll annak hátterében, hogy a választások előtt nagyobb számban látnak napvilágot ilyen témájú kötetek. Az időzítésnek lehetnek védhető szakmai és piaci okai is. A felpörgetett közhangulat szerző és kiadó részére lehetőséget kínál, hogy több ember vásárolja meg a művet, mint “békeidőben”. De ebből az égvilágon semmi nem következik. Kampány előtt-után is lehet rágalmazó (vagy épp hízelgő) riportkötetet írni, és a kortes-tusa hevében is törekedhet valaki elfogulatlanságra.

Abban tehát, hogy Ferenczi Krisztina most jelentette meg Szüret címmel az Orbán-vagyon eredetét firtató, tényfeltárónak szánt könyvét, önmagában nincs semmi baj. De ha erre rábólintunk, akkor pont a fenti következtetés fordítható nevezett riporterrel szembe. Ferenczi ugyanis azzal indítja művének előszavát, miszerint “a III. Magyar Köztársaságban eddig hat miniszterelnök működött, de nem volt, akinek jelentős vagyonosodása hivatali idejére esett volna. Az 1998-2002 között kormányzó jobboldali politikus, Orbán Viktor az egyetlen, aki olyan vagyonnal távozott a hatalomból, amelynek jelentős elemeit a választások előtti utolsó, teljes évben, illetőleg közvetlenül a hatalomból való kikerülése után szerezte meg. A családja tulajdonában álló bányacégek pedig tőkéjüket ekkor sokszorozták meg.” És akképp fejezi be, hogy a Fidesz-elnök gazdagodása a hazai közélet betegségének tünete. Pedig azon tényből, hogy valamely politikus hivatali ideje alatt vagyonosabb lett, jó vagy rossz értelemben sem következik még semmi. Hacsak nem vagyunk plutokratákat ostorozó utcai szónokok, akkor a gyarapodás mértéke, a jómód növekedése egymagában nem lehet probléma. A hangsúly a dolog mikéntjén nyugszik.

Mellesleg, miért kellene enyhébb megítélés alá vonni, ha némely közszereplő állami pozícióviselése előtt csalt, lopott, hazudott és az így, ebül szerzett pénz erejével tornászta fel magát a bársonyszékbe? Orbán Viktor “megtollasodásának” teljes ideje a rendszerváltás utánra esik. Horn, Medgyessy és Gyurcsány viszont magánvagyonuk (céges tőkéjük) jelentős részét a diktatúrában, gazdasági-politikai befolyásuk, tisztségük révén szerezték, aminek társadalmi ellenőrzése – az akkori rendszer jellegéből következően - lehetetlen volt. Nem kellene úgy tenni, mintha a szocialista miniszterelnökök pártállamban betöltött miniszteri, miniszterelnök-helyettesi vagy KISZ-titkári pozíciója és későbbi “nagy jólétük”, villáik között semmiféle összefüggés nem lenne. Főleg akkor, ha Orbánt már a demokráciában halmozott javai miatt is “elmeszeljük”.

Természetesen a Fidesz pártközeli fantomcégei, a székház- és bányaügy, a tokaji szőlőbirtok körüli gyanús látszatok után nagyon is indokolt, hogy zsurnaliszták a kormányra törő ellenzéki vezér körmére nézzenek. De mégis visszatetsző, görcsös elfogultság szagát árasztó, ahogy Ferenczi – a Hócipő nyomdokába lépve – aprólékosan “kinyomozza”, hogy 1992 januárjában a Fővárosi Önkormányzat “indokolatlan bőkezűséggel kiutalt” Orbánéknak egy 135 négyzetméteres lakást a Haris közben, amit “az önkormányzat költségére korszerűsítenek”, majd két év múlva 563 ezer forintért megveszik. Ha valóban indokolatlan volt a lakáskiutalás, azért a politikai – netán a közvetett jogi - felelősség Demszky Gábor akkori (és mostani) főpolgármestert és Ungár Klára közgyűlési Fidesz-frakcióvezetőt (ma SZDSZ-es politikust) terheli. De az Orbán “bűntársainak” nevesítésében máskor élenjáró Ferenczi itt gyanúsan inaktív.

A szerző máshol igen alapos: leírja, hogy az Orbán feleségének tulajdonában (is) lévő birtok, már 1997-ben kapott állami támogatást (ahogy Medgyessy Péternek is jutott Orbántól kormányzati megbízás a Malév átvilágítására). Az oknyomozás terméke eddig a pontig meglehetősen sovány. Aztán persze szed magára pár kilót. Finoman szólva aligha etikus, hogy az Orbán-család egyik tagjának üzlettársa, Szász Attila ügyvédként a Fidesz-kormány alatt zsinórban nyeri az állami megbízásokat. Az OEP, Duna Tv, CD Hungary, Magyar Vállalkozásfejlesztési Kht. és – szinte már természetesen – a Tokaj Kereskedőház jogi képviseletét is ő látja el. Tagsága az MVM és Antenna Hungária felügyelőbizottságában emellett szinte említésre sem méltó. Az is visszatetsző, hogy Orbán ama ravasz tanácsot adta felesége állami pénzre gyúró üzleti partnereinek, hogy “ne mi kapjuk a legtöbbet!” De ez nemigen újdonság.

Arra viszont ma is felkapja fejét az újságíró, hogy az ÉS-nek első fokon hozott kedvező ítéletet az a fellebbviteli bírói tanács másítja meg, amelynek tagja Győriné Maurer Amália, a korábbi Fidesz-jogtanácsos Győri Tibor felesége, a Szárhegy Dűlő Kft. perbeli ügyvédjének volt kollégája. Azt is nehéz kimagyarázni, hogy az exkormányfő családi birtokához, valamint szülőfalujában, hivatali időben gyors egymásutánban épült bekötőút, ár-és belvízvédelmi gát- és csatornarendszer. A Stumpf-família újra felemlegetett borászati tranzakciói is rosszalló fejcsóválásra ingerlik az olvasót.

Mindez azonban Ferenczinek nem elég. Sokszor magával ragadja az MSZP-közeli kampánylovasság rohama. Egy tokaji borkereskedelemmel (is) foglalkozó Fidesz-közeli cég, az Imperial Kft nevével visszaélve, egy magát Szabó Lászlónak nevező csaló jövedéki orgazdaságot követett el. A szerző bő lére eresztve tárgyalja az ügyet, amelyben az Imperial vétlennek bizonyult. Ferenczi Krisztinánál mégis úgy fejeződik be a rész, hogy “a tokaji ’Kaya Ibrahimról’ ismertté vált Imperial Kft. egyébként 105 millió forintos állami támogatást kapott”, mintha a kettőnek bármi köze lenne egymáshoz. Ugyanígy, “mellékesen” veti közbe, hogy Orbán és felesége Nagykovácsiban, az adócsalásért elítélt Magyar Ildikó (és élettársa, Benkő Péter) kúriájában voltak lovagolni. Az is “ügyes” húzás, hogy Orbán – némileg feltupírozott – gazdagodását Medgyessy Péterrel veti össze a könyvíró, nem pedig a Magyarország száz leggazdagabbjának derékhadát erősítő Gyurcsánnyal. Azt persze nem meri kimondani – nehéz is lenne – hogy Viktor tehetősebb lenne Megyónál.

Felelevenedik a kötet lapjain a Varga Tamás-ügy is. Sajátos – és kevésszer hangsúlyozott – tény, hogy a Varga-féle pártközeli simlikre (székházügy, stb.) akkor kerül sor, amikor a Fidesz vezetésében még Fodor Gábor, Ungár Klára, Molnár Péter és más, később SZDSZ-be távozott politikusok is ott voltak. Az ő felelősségükről nemigen beszél senki. Ferenczi sem. A baloldali sajtó (a szerző is) a szimpátia okán, a jobboldal meg azért, mert akkor nem kerülhetné meg Orbánék felelősségét sem. Ezért ha ez szóba kerül, a volt fideszesek mindig valami olyasmit mondanak, hogy ők nem is tudhattak semmiről, a pénzügyek Varga és Simicska kezében voltak. Ám nehezen hihető, hogy magukat demokratának való emberek, akik 1990-93 között a Fidesz alelnökei, elnökségi tagjai, országgyűlési képviselőként a pártelit tagjai voltak, eltűrték, hogy a gazdálkodásra vonatkozó adatokat csak úgy elkonspirálják előlük.

A mű vége felé Ferenczi – talán érezvén, hogy a megengedhetőnél többször rugaszkodott el a tárgyilagos sportszerűség mezejéről – odavet egy homlokráncolást a jelenlegi koalíció fejének is. Mint írja: „a Fittelina-ügy “valóban adókímélő beruházásnak tetszett, az ezzel kapcsolatos kérdések máig megválaszolásra várnak, ami a politika és a sajtó felelőssége. És persze a szocialista párt szemlátomást egyetlen miniszterelnök-jelöltjéé”. A sajtó felelőssége – ez eufemizmus. Egyebek közt a Ferenczit is foglalkoztató Népszava sara ez. Ahogy a Magyar Nemzetnek is felróható, hogy nem szakadt bele a kétes Fidesz-holdudvar piszkos ügyeinek feltárásába.

Egy orgánum színvonalát nem az emeli, ha a neki ellenszenves politikus dolgait nagy bátran kiteregeti. Hanem pont az, ha a szívének világnézetileg kedvesebb pártembert is könyörtelenül elszámoltatja. A Népszava és Magyar Nemzet riportjainak baja nem az, hogy nincs bennük igazság. Hanem az, hogy egyoldalúak, kettős mércével vizsgálódnak, így még a feltárt, (helyesebben feltúrt) tények valósága is manipuláció gyanánt szennyeződik be. Amit a tárgyalt könyvnél jól mutat az is, hogy mellékletében az Orbánt “lemeszelő” MSZP-részjelentéseknek hatvan oldalt szán, a Fidesz álláspontjának viszont – írd és mondd – hármat. Ennek bizony annyi köze a valódi oknyomozáshoz, mint Kaya Ibrahimnak az általa “megvásárolt” fantomcégekhez.