© Greenpeace

Joggal tarthatjuk bizarr és morbid ötletnek, hogy a Védegylet Csernobilról nevezne el utcát Pakson. De e kissé habókos zöld PR-gerillaakciónál sokszor groteszkebb (és felháborítóbb) hogy a kutatók számára mai napig hozzáférhetetlenek az állampárti magyar kormány szovjet reaktorbalesettel foglalkozó 1986-os jegyzőkönyvei, az Egészségügyi Minisztérium ide vonatkozó aktái. És – mint a Rubiconban húszéves évforduló apropóján publikált tanulmányból kiderül – “éppúgy alig vizsgálhatók dokumentumok az Állambiztonsági Iratok Levéltárában is”. Úgy tűnik, az illetékesek szerint a magyar társadalomnak semmi köze ahhoz, hogy milyen hazug és pancser stílusban kezelték a világtörténelem legnagyobb békeidős nukleáris kataklizmáját.

Indokolt a sunyi lapulás. Mert a rejtegetett dokumentumok szereplői nem a rég halott PB-tagok, nem az évtizedek óta inaktív veseleverő Rákosi-keretlegények, nem az egykoron sortüzet vezénylő szenilis exávósok. Hanem többnyire napjainkig közszerepet vállaló, de legalábbis élő MSZMP-funkcik, tárcavezetők, magas rangú hivatalnokok. Pártokban tevékenykedő, vagy sikeres nagyvállalkozóként, médiaboncként, kiemelt nyugdíjból tengődő memoáríróként fungáló egykori miniszterhelyettesek és főosztályvezetők. Akik készséggel eleget tettek a Politikai Bizottság, Minisztertanács ukázainak. Pártközpontos osztályvezetők, akik hallgatásra ítélték a sajtót. Szerkesztők és rovatvezetők, akik – tisztelet a maroknyi kivételnek – eleget tettek a cenzúrának. Közegészségügyi és sugárbiológiai intézményvezetők, akik – orvosi esküjüket megszegve – elhallgatták, kisebbítették, bagatellizálták a radioaktivitás kockázati fokát.

Tudományos felmérések szerint Csernobil miatt a jelenlegi évtized végére ugrásszerűen nőni fognak a sugárfertőzés által érintett területeken a rákos megbetegedések. A későkádári tájékoztatási deficit felelősei mai napig nyugodtan élvezik morális sérthetetlenségüket. Azoknak se görbült hajuk szála sem, akik szívfájdalom nélkül, az “aktív zóna” közelébe irányították ott dolgozó fuvarcégek sofőrjeit. Avagy védőfelszerelés nélkül mosattak osztrák földre tartó tehervonatokat. A krízis napjaiban csúcsra járatták az állambiztonsági besúgóhálózatot. Állását, szabadságát tette kockára, aki őszintén beszélt a kialakult helyzetről. Pedig az illetékes magyar KB-osztály titkos jelentése szerint “a levegő szennyezettsége a normál érték sokszorosára, a felszíni vizeké helyenként ötszörösére, az ivóvizeké pedig kétszeresére növekedett.” A hazai tej sugárdózisa is meghaladta az egészségügyi határértéket.

A cinizmus világcsúcsa, hogy Berecz János KB-titkár ma is úgy véli, Csernobil után “tovább nőtt a tekintélyünk a nyugati országok előtt. Bennünk lehetett bízni. Álltuk a szavunkat, és vészhelyzetben is készek voltunk a rendszertől független, teljesen nyílt tájékoztatásra, őszinte együttműködésre.” Valójában a rezsim Külügyminisztériuma heteken át nem kapott semmiféle komolyan vehető információt a testvéri Szovjetuniótól, így nem is adhatott tovább semmit. A külügyi tárca akkori államtitkárát Horn Gyulának hívták. Az MSZMP KB külügyi titkárát pedig Szűrös Mátyásnak. Akitől egyetlen főállású megélhetési antikommunista sem kérdezte meg az őt szónok és díszvendég minőségben vastapssal üdvözlő Fidesz-kongresszuson, hogy nem szégyelli-e legalább egy kicsit magát akkori szerepéért.

A morális rendszerváltás nem zárható le a “Csernobil-akták” teljes körű nyilvánossága nélkül. Tudjuk, hogy kára rengeteg volt, haszna talán csak egy: bebizonyosodott, hogy atomerőmű, nehézvízüzem, urándúsító reaktor diktatúrák kezébe nem való. Mert az önkényuralom szükségképpen hanyag és dilettáns, ha ipari biztonságról, környezetvédelmi szabályokról van szó. A politikai siker, a gigantomán tervhajsza mindig fontosabb neki, mint az emberélet.