A gázai harcok fiatal sérültje © AP

“Ezek akarnak önálló államot?” – hüledezik a jámbor európai tévénéző, látván hogy az egymással rivalizáló palesztin miniszter-elnököt illetve államfőt támogató pártok emberrablás, gyilkos-ság, vállról indított rakéta képében adnak hangot a másikkal szembeni antipátiájuk-nak. Ez már nem is vadbalkáni, avagy “negyven rabló”-típusú diskurzus, hanem az etióp politikai kultúra legsötétebb hagyományainak továbbvitele. Emlékezetes, hogy miután Hailé Szelasszié császárt trónfosztották, a kommunista Derg (a Fegyveres Erők Koordináló Bizottsága) egyik testületi ülésén Menghisztu elvtárs géppisztollyal tett pontot az állampárton belüli disputa végére, mondván, a többiek őt követik vagy a halott uralkodót.

A legutóbbi “heveny lövöldözés” (©: Rejtő Jenő) azon érvek serpenyőjét billenti lefelé, melyek szerint a palesztin társadalom nem igazán érett az önálló állami létre. A hírmagyarázatok túlnyomó része mindenekfölött jogos törekvésként ismeri el a palesztin independenciát. És nem teszi fel a kérdést, hogy mi ennek a konkrét tartalma. Ennek oka, hogy sokakban él még a kritikátlan antikolonializmus mítosza. Az a fajta etnocentrikus mentalitás, amely a saját állam megteremtését önértéknek tekinti, és az azért folytatott véres harcot látja a társadalmi bajok egyetlen orvosságának.

Csakhogy a múlt század folyamán a harmadik világban a gyarmatosító hatalmak önkéntes vagy kényszerű távozása után független államok tucatjai jöttek létre. És ez nemhogy megoldotta volna a problémákat, inkább újakat teremtett. Éhínség, járványok, polgárháború tizedeli lakosságukat, mely többnyire csak zsarnokot cserélt: külső gyarmatosítók helyett belső hadurak és kiskirályok szipolyozzák. Az önálló palesztin állam, alig létező gazdasági potenciájával jó eséllyel válhat az iszlám fundamentalizmus előretolt bástyájává. Különösen, hogy működését szinte csak külföldi segélyekből fedezik.

Persze a külső szemlélő joggal mondhatja, hogy Izrael Állam is sokszor kapott bőkezű nyugati támogatást. Ez igaz, de Tel-Aviv soha nem űzött olyan farizeus kettős játékot, mint a palesztin vezetők. Hogy egyik napon tartom a markom az Unió, az ENSZ felé, a másikon a segélyalapot feltöltő istentelen-pogány Nyugat ellen uszítok. A nyugati országokkal szembeni erőszakos kunyerálás lényege úgy összegezhető, hogy “adjál pénzt, különben döntök-borítok, török-zúzok és robbantok.” És sikerült is újabb vissza nem fizetendő tőkeinjekciót kizsarolni a fejlett világból. A harc most újra a kasszakulcsért zajlik. A petrodollárok milliárdjain ücsörgő olajsejkek viszont, akiknek szíve elvileg hevesen dobog a palesztin ügyért, furcsamód nemigen tolonganak, hogy kisegítsék az élet-és működésképtelenség határán tántorgó fiatal államképződményt.

A jobb sorsra érdemes, felnőttkorba lépő palesztin első szavazó egy korrupt, elöregedett, leharcolt, de privilégiumaihoz görcsösen ragaszkodó Fatah, illetve a Khomeini és a Talibán társadalomképére hajazó programmal rendelkező Hamasz között választhat. Így valószínű, hogy azon palesztin tinédzser, aki nem vágyik rá, hogy egy impotens, baksisszagú közel-keleti banánköztársaság nyomorgó alattvalója legyen, és a dinamitrudakkal telepakolt, agymosott zombi szerepe sem vonzó neki, hónapokon-éveken belül a lábával szavaz majd.

Remény a pozitív változásra akkor lehetne, ha a palesztin elit lemondana az erőszakról, szétzavarná az utcán az SA mintájára egyenruhában masírozó, levegőbe gépfegyversorozatokat eresztő fundamentalista gengszterbandákat, felpörgetné a privatizációt, beengedné a tőkét, Törökország, Egyiptom vagy Jordánia mintájára világi-nyugatias, az idegenforgalomra alapozott arab bezzegországot teremtene. Erre hosszú idő óta most van a legjobb sansz: Izrael belefáradt a háborúskodásba. Legszívesebben békejobbot nyújtana, hazazsuppolná államköltségen lébecoló bigott telepeseit, földeket engedne át, és ha pár évig nyugi van, még a falat is lebontaná. De a békepipa előtti parolához az olajfák tövében is két fél szükségeltetik.