Román kisebbségi elektorok © Müller Judit

Eddig – származástól függetlenül – bárki lehetett roma, német, szlovák önkormányzati tag, aki nem szégyellt kamu identitást fabrikálva magának elindulni a voksoláson. Ha magával vitte pár tucat – szintén nem kisebbségi - haverját, rokonát, ivócimboráját, szinte tuti, hogy közkasszából folyósított “etno-lóvét” szipkázó honatyává avanzsált. Amit viszont tavaly ősszel a nemzetiségi azonosságtudattal történő visszaélések ellen hozott az országgyűlés, felér egy tragikomédiával. Ezen túl csak az szavazhat, aki nyilatkozatot tesz, hogy az adott “13 kisebbség egyikéhez tartozik”. Aki jelölt is akar lenni, annak ismernie kell “az adott kisebbségi közösség nyelvét, kultúráját, hagyományait”. Csakhogy miként lehet egyáltalán az illető állításának valóságtartalmát ellenőrizni ? Magyarországon – ahogy demokráciában illik – szabad identitásválasztás van, nem tartják nyilván senki ezirányú hovatartozását. Akkor pedig, ha mindenki az, aminek vallja önmagát, ugyan mire jó az egész, pénzkidobáson kívül?

A jelöltek “szűrése” is csak akkor érne valamit, ha nyelvtudását egy szaktanári bizottság előtt vizsgával bizonyítaná a pályázó – gondolhatnánk. Ám ezzel együtt sem érne a dolog hajítófát se. Vegyük két relatíve nagy létszámú magyarországi kisebbséget. Sok ember beszél, tud németül, aki soha nem tartotta magát svábnak. A romáknál viszont fordítva van: sok cigány magyarul kommunikál a hétköznapi életben, ősei nyelvén pedig alig vagy egyáltalán nem tárgyalóképes. Akkor velük mi lesz? Fenti intézkedés a svindliket nem szünteti meg, de rengeteg “igazi” kisebbségit rekeszt ki az önkormányzatból.

De ennél súlyosabb diszkrimináció is benne foglaltatik a jogszabályban. Nyilván hatalmas felháborodást keltene, ha a választási törvény úgy rendelkezne, csak a jelenleg létező politikai erők indulhatnak a “rendes”, többségi parlamenti helyekért, új pártok és független jelöltek nem. Kisebbségi viszonylatban ugyanis ma ez a szitu. A szabályozás alapján “független jelöltek indulására a törvény nem biztosít lehetőséget.” Társadalmi szervezetek közül is csak azok vághatnak neki, melyeket a jogszabály megszavazása előtt alapítottak. Nemigen lehet másra gondolni, minthogy ez a már pályán lévő kisebbségi elit bebetonozása, a “homo novusok” kizárása, a politikai verseny szűkítése és torzítása.

A kisebbségi önkormányzatok hazai alapkoncepciója eddig is téves, élet-és működésképtelen volt. A most létező szervezetek gyenge kijáró potenciállal rendelkező identitásőrző-érdekvédő célra kreált testületek, melyeket hibásan önkormányzatnak neveznek. Az önkormányzat attól az, ami, hogy közhatalmat gyakorol: adót szed, mindenkire kötelező rendeleteket hoz, ha kell, bírságot szab ki, hatósági infrastruktúrát üzemeltet. A kisebbségi önkormányzatnak egyikhez sincs joga, sokkal közelebb áll pénznyelő etnobürokraták gittegyletéhez.

Nem tudni, az önérdeken, a grémiumokban fizetést húzó vezetők egzisztenciális “helyzetbe hozásán” kívül mi értelme az egésznek. Az etnikai-nemzeti minoritások reprezentációjára sok jól funkcionáló verzió létezik. Van, ahol kisebbségiek “etnikai pártot” létrehozva önállóan jutnak be törvényhozásba, helyhatóságba. Máshol ugyanilyen “etnotömörülés” egy többségi néppárt (vagy kispárt) szövetségeseként lesz közéletformáló tényező. Vagy a kisebbségi szereplő függetlenként, netán egy nagypártban, identitását vállaló szakpolitikusként csinál karriert.

Olyan modell is van, hogy a kisebbség – direkt politizálás helyett – ligából, szövetségből, kultúraápoló egyesületből gyakorol nyomást szavazattal, lobbi-tevékenységgel a majoritásra. Azt nagy “nyugodtsággal” megállapíthatjuk, a jelenlegi magyar kisebbségi önkormányzatiság mind közül a legrosszabb: olyasféle, állóvízben tocsogó, nagypolitikai kádertemetőként vagy ugródeszkaként szolgáló sóhivatal, mint a Magyarok Világszövetsége. Ezen a mostani korrekció sem javít, sokkal inkább ront.