hvg.hu: Ön azok közé tartozik, akik kiállnak a konvergencia-program céljai és megvalósíthatósága mellett. Miért helyezkedett erre az álláspontra?

Békesi László a parlamentben. Külső szemlélet © MTI

Békesi László:
A program révén a kormány visszaszerezheti a gazdaságpolitika területén elveszített hitelességét, ami egyúttal a nemzetközi üzleti körök bizalmát is helyreállítja. Az elmúlt hat évben egyetlen makrogazdasági terv, program sem teljesült. A korábbi két konvergencia-programot Brüsszel elvetette. Az első az euróövezethez való 2008-as, a másik a 2010-es csatlakozást tűzte ki célul. Nem szabad lebecsülni, hogy a jelenlegi program végre teljes realitásában mutatja be az államháztartás helyzetét. Végre reális adatokat ad meg az államháztartás jelenlegi állapotáról, a hiányról, az adósságállományról, az inflációs folyamatokról, a növekedési trendről, a finanszírozás belső összetételéről. Ezeket az elemeket mindeddig vitatták, bizonytalanság forrásai voltak.

Az új kiinduló bázis kétségkívül presztízsveszteséget okoz a kormánynak, de az őszinteség biztató jel, hiszen nélküle nem lenne esély reális program felvázolására. Az idei, a GDP tíz százalékát is meghaladó költségvetési hiányban minden benne van, az autópálya építések elszámolása, a Grippen-repülőgépek beszerzése, az állami feladatokat végző magánvállakozásoknak járó szolgáltatási díjak, az úgynevezett PPP kötelezettségek, a MÁV konszolidálása, a BKV adósságainak rendezése, az idei előre nem látható kiadások stb. Vagyis a kiindulási pont reális, senki sem állíthatja, hogy a kormány szépíti a bizonyítványát. Ennek alapján lehetett kijelölni azt a makrogazdasági pályát, amely eljuttatja az országot a maastrichti kritériumok teljesítéséhez, és meghatározni azokat a konkrét eszközöket, melyeknek segítségével a program megvalósítható.

hvg.hu: Ám sokan irreálisnak, túlságosan optimistának tartják a programban felvázolt pályát.

B.L.: Szerintem éppen hogy az óvatosság dominál a konvergencia-programban. A kormány nyilvánvalóan hagy magának bizonyos mozgásteret, ezért az „útiterv” nem feszített, inkább lazának nevezhető, tartalékokat is rejt magában. Nem ígéri az államháztartás konszolidált hiányának gyors csökkentését, vagyis 2009-re még nem leszünk a maastrichti három százalék alatt, ezt a követelményt csak 2010-re teljesítjük. Az államadósság csökkentésének üteme is a lehetségesnél szerényebb, hiszen jövőre, sőt még 2008-ban is növekszik, eléri a 72 százalékot, és csak azután kezd el csökkenni.

hvg.hu: A maastrichti kritériumok alapján az államadósság legfeljebb a GNP hatvan százalékát teheti ki, s ennek alapján jósolják, hogy 2013, sőt 2015 előtt aligha léphetünk be az euróövezetbe. Ön szerint a kormánynak vagy a kritikusoknak van igaza?

Békesi, Farkasházy és Medgyessy Balatonszárszón. Balról jön a kritika © HVG

B.L.: A kormány nyilván abból indul ki, hogy a maastrichti követelmények csak irányszámnak tekintik a hatvan százalékot, de Brüsszelben alapvetően a tartós tendencia alapján döntenek majd a sorsunk felől. Elképzelhető, hogy ezt a kérdést rosszul ítéli meg a kormány. Vélhető, hogy a kormányfő és a pénzügyminiszter brüsszeli tárgyalásai során felvetette ezt a kérdést, s az EU pénzügyi biztosától, Joachim Almuniától azt a választ kaphatták, hogy a döntő a tartós tendencia, és ha, mondjuk, a csatlakozás előtti két évben még nincs hatvan százalék alatt az adósságállományunk, erről még lehet tárgyalni. Szerintem ez túlságosan optimista megközelítés.

Emellett látható, hogy az EU –  egyébként nagyon helyesen –  a monetáris övezethez tartozó országok érdekeit képviselő Európai Bank nyomására, következetesen vigyáz az euró igazi nagy értékére, az árfolyamstabilitására, az alacsony kamatszintre, az alacsony inflációra. Mivel az EU a versenyképesség oldaláról nem tud ösztönzést adni, ezért legalább a gazdasági rendszer stabilitását nem engedi fellazulni az új tagországok esetleg labilisabb pozíciói miatt. Vagyis a magyar kormány megítélése az államadósság alakulásáról talán túlzottan derülátó, de más téren realista, ugyanis az infláció a programban szereplőnél nagyobb mértékben és hamarabb csökkenthető. Azt hiszem, hogy a program túlzottan alacsonyra becsüli a magyar gazdaság 2007-2008 évi növekedését is.

hvg.hu: Fel lehet gyorsítani az államadósság lefaragását?

B.L.: A konvergencia-program nem zárja ki ezt a lehetőséget. A sorok között mintha azt lehetne olvasni, hogy a kormány – alapjában véve politikai megfontolásokból – nem számol a még be nem fejezett privatizáció folytatásával, és az ebből befolyó bevételekkel. Pedig ezzel akár hatvan százalék alá is vihetné az államadósságot. Gondoljuk csak meg, hogy az állam kezében vannak még kisebbségi portfoliók, és olyan cégek, mint a MALÉV, Bábolna, a MÁV Cargó, a Szerencsejáték Rt, stb., melyeket pénzzé lehetne tenni. Megtörténhet, hogy a késöbbiekben ez a lehetőség mégis előbukkan.

hvg.hu: Ennek nyilván lennének politikai konzekvenciái. De a társadalom nehezen fogja elviselni a gazdasági növekedés lassulását is…

B.L.: Nem eszik olyan forrón a kását. A programban növekedési téren is vannak tartalékok. Lehet, hogy a kormány itt is óvatosabb pályát rajzolt fel, hogy ne legyen szükség a későbbiekben korrekcióra. Ha ugyanis a növekedés kisebb mértékben esik vissza a vártnál, akkor ennek a nyeresége megjelenik a pénzügyi egyensúly javulásában, az adósságállomány lassúbb növekedésében. Ez az óvatosság – amely a konvergencia-program egészére jellemző –, sokkal rokonszenvesebb, mint a felelőtlen, kincstári optimizmus, amelynek nem volt semmi alapja.

hvg.hu: Mit hiányol leginkább a programból?

B.L.: Három dolgot. Először is nyitva hagyja, feltehetőleg szintén taktikai okokból, a konkrét reformok tartalmi elemeit. Nem tudni pontosan, hogy a kormány mit tervez a nyugdíjrendszer, az egészségügy vagy az önkormányzati rendszer átalakítása terén. Az sem világos, hogy a nyugdíjrendszerben a konvergencia-program időhatáráig, vagyis 2010-ig akar-e érdemi lépéseket tenni, vagy csak előkészíti a későbbi reformokat. Ez arra utal, hogy ezeken a területeken vagy nincs kiérlelt koncepciója a kormánynak, vagy van, de az nem bírja sem a szakmának, sem a politikának a támogatását.

Másik gondom a programmal, hogy a rövid távú egyensúly-javítás eszközei, vagyis az adó- és járuléknövelés dominálnak benne, és nemigen látszik, mit történik, amikor a terv szerint az egyensúlyjavítás szerepét a kiadások csökkentése veszi át. Nem derül ki, milyen szerkezeti változások lesznek, és hogy a közigazgatás jelszószerűen hangoztatott reformján mit értenek, és a leépítéseken kívül pontosan mire készülnek.

Ami biztos, két esztendőn át nem nőhetnek az állami szféra kiadásai. Nem tudni, a befagyasztás milyen hatást vált ki az ellátó rendszerekből, pontosan hány közintézményt kell emiatt felszámolni. Ezen a téren komoly feszültségek támadhatnak, és ezt Brüsszelben is tudják. A lobbik harcba indulnak a helyi és ágazati, vagy szakmai érdekekért, aminek hatására a politikai mozgások gyakran kiszámíthatatlanokká válhatnak. A legélesebb konfliktusok az éves költségvetések elfogadásakor jelentkeznek majd, először idén ősszel, amikor a 2007-es büdzséről tárgyal a parlament.

A konvergencia-program harmadik gyengéje, ami foglalkoztatja az üzleti köröket és a befektetőket: nem tartalmazza a céldátumot az euró bevezetésére, ezért bizonytalanabbá vált, tartja-e magát a kormány a megjelölt határidőkhöz. Hiányzik a „nominális horgony”, a számon kérhető viszonyítási pont. Magyarországon lehet az euró 2012-ben, de egy évvel később is, semmit lehet biztosra venni. Nyilván, a kormány számol azzal is, hogy 2010-ben ismét választások lesznek, s abban az évben nem akar kemény restrikciót alkalmazni. Mivel ez a lebegtetés elbizonytalanítja a befektetőket, ezt máris kritizálják.

hvg.hu: A konvergencia-program azt tárta napvilágra, amit az ellenzék únos-untalan hangoztat: a Gyurcsány kormány alatt Magyarország eminensből a kelet-közép-európai térség sereghajtója lett. Egyet ért ezzel?

B.L.: Igazság szerint mi nem a rendszerváltozás után, hanem az előtt, a nyolcvanas években voltunk a régió eminensei, éltanulói. Helyzetünket 1990 és 1994 között a stagnálás jellemezte, igaz, ekkor még a többiek sem léptek. 1995-től jött a stabilizációs program, majd pedig 1997-től lényegében leálltunk a reformokkal. Magyarország azóta eljutott a pénzügyi krízis széléhez, de a kényszer nem volt elég ahhoz, hogy döntő lépésekre szánja el magát. Jött a „húzd meg, ereszd meg” politika, ezért következett be az eladósodás, jött ismét a folyó mérleg és a költségvetés ikerdeficitje. Tizenhat éves késésben vagyunk a radikális alkalmazkodás és átalakítás terén, ami a szellemi restséggel és a politikai bátortansággal magyarázható.

hvg.hu: Ön szerint mindezért kit terhel a felelősség?

B.L.: A felelősség egyformán oszlik meg a jobb- és a baloldal között. Tény, hogy a 2002 óta eltelt négy év elvesztegetett időszaknak tekinthető. Az Orbán-kormány térítette le az országot az egyensúlytartó növekedési pályáról, újra meghonosította a „gondoskodó állam” eszméjét. A Medgyessy majd Gyurcsány vezette kormány elmulasztotta a gyökeres gazdaságpolitikai fordulat végrehajtását. Most kell megmutatni, hogy a magyar baloldal – a stabil politikai berendezkedésre alapozva – képes a gazdasági és társadalmi változások végrehajtására, s ezzel az ország felzárkózhat a térség vezető államai közé. Biztató jel, hogy még mindig vonzóak vagyunk a nyugati befektetők számára.

hvg.hu: Mi a véleménye az ellenzéki elmarasztalásokról, miszerint a kormány programja a multinacinonális cégeknek kedvez, nem törődik a hazai kis- és középvállalkozások helyzetének javításával, akut tőkehiányuk orvoslásával?

B.L.: A kis- és középvállalkozások tőkehiányán egyetlen állam sem képes segíteni. Az Orbán-kormány kezdeményezései ezen a téren –  mint például a Széchenyi-terv –  kudarcra voltak ítélve. A kényszervállalkozások túlnyomó többsége életképtelen. Csak azok a vállalkozások maradhatnak fenn és terjeszkedhetnek, amelyek szolgáltatnak, vagy a nagyobb cégek beszállítói, s ezek teremtik meg nekik a termelés műszaki feltételeit, adják a szükséges berendezéseket. Vagyis ha a tőkés, multinacionális cégeknek kedvez a kormány, amelyek a hazai GDP több, mint hetven százalékát állítják elő, akkor ezzel a hazai kis- és közepes vállalkozóknak az érdekeit is szolgálja. Egy biztos: az állam nem vethet ki a multinacionális cégekre külön adókat azért, hogy ebből a forrásból finanszírozza a kisvállalkozásokat, mert ez vegytiszta csődpolitika volna, amely gazdasági öngyilkossághoz vezet. Ezzel a demagógiával, mint ez 2002 áprilisában kiderült, még választást sem lehet nyerni.

Pelle János