Hina Szalem

Aki belép a maffiába, annak számolnia kell vele: a gyilkosságra, zsarolásra, heroin-csempészetre szerveződött “családban” nincs obsit. Kiszállni onnan csak lábbal előre, párnázott koporsóban (vagy egy tanúvédelmi program gyilkosoktól rettegő bujdosójaként) lehet. Ám aki egy ilyen társaság részévé válik, az bizonyos mértékig mégiscsak a saját döntése és felelőssége. De mi van akkor, ha valaki nem belép, hanem beleszületik egy ilyen közösségbe?

Az Észak-Olaszországi Bresciában élő 21 éves Hina olyan családban látta meg a napvilágot, ahol a sarijának nevezett vallási törvények uralkodtak. De fellázadt, nem volt hajlandó elfogadni, hogy a tradícióknak megfelelvén, rabszolga legyen egy olyan férfi mellett, akit nem is szeret. Nem tűrte, hogy házasságkötés címén adják-vegyék, mint egy állatot. „Hitetlen” olasz fiúval járt, miniszoknyát viselt, színésznő akart lenni. Jóvátehetetlenül megfertőzte a szabadság mámorosító levegője, nőiségét, ember mivoltát nem akarta feláldozni, nem akarta barbár rítusok által uralt regulák börtönében tölteni élete hátralévő részét.

Az életfenntartás és az utódgondozás ösztöne a legősibb vonás. Vannak persze rossz, csapnivaló szülők az euroatlanti kultúrkörben is, nem is beszélve a csecsemőgyilkos anyákról, brutális vagy épp pedofil apákról. De olyanra aligha lehet példa civilizációnkban, hogy a gyerekét bántalmazó, megerőszakoló, legyilkoló ember – családjával együtt - büszke legyen tettére. Mohamed és a família többi tagja meg van győzödve róla, lemosták a család becsületén esett szégyenfoltot.

A Vatikán téved, a „halál kultúrájának” terepe nem a nyugati demokrácia (többek között a legális abortuszt, az eutanázia legalizálására indított akciókat minősítették ezzel), hanem a militáns iszlám. Amely tagadja a legalapvetőbb emberi ösztönöket, a szexuális önkifejezéstől az élet szeretetén át az egyéni létezés jogáig. A zöld pestis semmivel nem különb az alattvalóvá degradált polgárt családtagjai besúgására, zsidó vagy osztályidegen szomszédjai haláltáborba küldésére nevelő totalitárius bolsevik és náci rezsimeknél. A szekuláris nyugati életformába beilleszkedni akaró fiatal muszlimok dolgát nemcsak a kétségtelenül létező többségi előítélet, hanem mikrotársadalmuk is nehezíti, amely őket fogságában tartja.

Ne szégyelljük kimondani: a hit-és kételyszabadságon nyugvó demokrácia felsőbbrendűbb az Istenre hivatkozó despotizmusnál.