“A Fidesz szétszakítja ’56-ot” – utalt rá a Népszabadság címoldala, hogy a legnagyobb ellenzéki párt külön tervezi a forradalom ötvenéves jubileumának megünneplését. Kétségtelen, Orbán pártjának a nyers reálpolitikai taktikázás szemszögéből jobb lett volna, ha október 23.-ra való hivatkozással, kegyeleti okokból, kihátrál a sehová nem vezető, mind ellenőrizhetetlenebb maratoni demonstrációsorozat zsákutcájából és részt vesz az ötpárti-össznemzeti évfordulós mise celebrálásában. De ezt leszámítva, csak ama elkoptatott, lapos közhelyet lehet a Fidesz külön bejáratú ’56-os rendezvényével szembeszegezni, hogy a nemzetnek – így a pártoknak is – pontosan, szépen, együttes-libasoros áhítatban illik megemlékezni és punktum. Aki nem így tesz, az szentségtörő és békebontó.

Pedig ez a tabuként funkcionálni akaró mítosz csupán egy hamis sztereotípiára támaszkodik. Mégpedig arra, hogy ’56-ban a nemzet oszthatatlanul egységbe forrt, ildomos hát minden évfordulón az utódoknak is ekképp tenni. Fél évszázada a nemzet oroszlánrésze valóban egységes volt, csakhogy épp abban, hogy a majd évtizedes diktatúra után joga legyen szétszakadni. Különböző világnézetekre, szokásokra, felfogásokra, életvezetési stílusokra, pártokra, satöbbi. Pont a forradalmárok által megdöntött totalitárius rezsim (és általában a diktatúrák) jellemzője, hogy különböző habitusú, gondolkodású, szemléletű polgárokat körömszakadtáig megpróbálja erőltetve-kikényszerítve egybeterelni, a monolit falanszter-nemzet víziójának jegyében.

Igen, 1956-ban a nemzet jórészt azon elhatározásában volt egységes, hogy soha többé ne kelljen egységesnek lennie. Hanem lehessen sokszínű, különböző, vállaltan eltérő. Tény, hogy a forradalomnak voltak olyan, szinte egységesen vallott céljai, mint a szovjet csapatkivonás, a független Magyarország, a többpárti demokrácia. De tudjuk, a formálisan hasonló követelések nagyon különböző gyakorlati szándékokat rejthetnek. 1944-ben például, a legitimistáktól a kisgazdákon, parasztpártiakon, szocdemeken át a kommunistákig, minden náciellenes erő Hitler legyőzését követően szabad, demokratikus országot akart. Aztán kiderült, hogy Rákosiék a (népi) demokrácián egypárti zsarnokuralmat értenek. A németellenes-angolbarát horthysták sem feltétlenül demokráciát akartak, inkább egy megreformált-fazonigazított Horthy-rendszerhez szerettek volna visszatérni. És persze közéjük szorulva ott voltak a demokraták is.

Ötven éve ugyanígy, számos forradalmár a marxizmus-leninizmus „emberarcú” verzióját kívánta győzelemre vinni. És voltak olyanok, akik szerint nemcsak a bolsevik rendszer, de az azt alátámasztó kommunista eszme is megbukott, akik Lajtán túli mintára, magángazdaságon alapuló népuralmat áhítottak. Ezek többsége – demokrataként - a jobboldali szélsőséget is elutasította. Aztán ne tagadjuk el, kisebbségi-marginális-pozícióban ugyan, de jelen voltak a szadista ösztöneiket kiélő lincselők, fegyverrel hetvenkedő lumpen figurák is, akik ott szerették volna folytatni, ahol ’45-ben abbahagyták.

Nyilván mást szeretett volna az ipart, mezőgazdaságot, kereskedelmet továbbra is társadalmi tulajdonban elképzelő munkástanácsi elnök, mint a földjét, gyárát, boltját – az 1989-90 utáni kormányok szerint jogosan – visszakapni kívánó, kisemmizett üzletember, nagygazda vagy patikus. Amennyiben elmaradt volna a szovjet invázió, a sztálinista gyökerű, reformkommunista Nagy Imre aligha ünnepelte volna közösen a győztes forradalmat az egyház és állam szétválasztásába belenyugodni nem akaró, ultrakonzervatív Mindszenty Józseffel.  

Korábbi korok forradalmait, az amerikai függetlenség kivívását (1776) vagy a Bastille lerombolását (1789) az illető országokban – világnézetre való tekintet nélkül – közösen ünneplik. Még ha ennek az is az ára, hogy inkább az események idealizált változata kerül be a történelemkönyvekbe.  ’56 túl közel van, a forradalmárok, a szemtanúk közül sokan még köztünk élnek. Örüljünk neki, de ne akarjuk összenöveszteni azt, ami nem tartozik össze. Miért ne lehessen választék a megemlékezésekből, miért ne tiszteleghetne az utókor is külön-külön?