Rimbaud hordágyon.Akkor még nem volt éles a verseny.

Akárki mondja a fordítottját, a gyógyítás-betegszállítás igenis üzlet, méghozzá a világ egyik legnagyobb iparága. Oly sok pénz van benne, hogy – úgy tűnik – némelyeknek még az emberélet kioltása is belefér.

Mindezek dacára is leszögezhető, a társadalombiztosítás által finanszírozott “szürke zónában” nem kevesebb, hanem több piacra lenne szükség, ám tiszta játékszabályok és hathatós ellenőrzés mellett. A Takács Zoltánnal szemben állítólag kivitelezni szándékozott gyilkos-sághoz hasonló esetekre már az Unió alapító tagállamainak egyikében-másikában is sor került.

 A ’80-as években Franciaország déli részében gengszterháborúba torkolló küzdelem folyt az egészségügyi piac felosztásáért. Marseille, a milliós kikötőváros magánkórházi ágyainak számát helyhatósági rendeletben limitálták. Ha egy vállalkozó terjeszkedni akart, csak úgy tehette, ha riválisát sikerült meggyőznie, hogy adja el neki férőhelyeinek egy részét.

Leonce Mouette és Jean-Jaques Pechard kórházi befektetők nem voltak olyan szerencsések, mint Takács: bérgyilkosok golyói végeztek mindkettővel. Utána hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy üzleti vetélytársak állhattak a tett hátterében, akik fenyegetéssel, majd gyilkossággal akarták részesedésüket emelni. Mi motiválta a bűntettek elkövetőit? A visszaélések melegágyaként funkcionáló, bürokratikus piac-és versenykorlátozó intézkedések miatt legálisan nem (vagy csak nehezen) tudták volna a nyereséget hozó ágyszámot növelni. Más kérdés, hogy a versenykorlátok leküzdésére a gyilkolás nem éppen a követendő módszer.

A Takács vezette szervezet, ha másképp is, de szintén üzleti érdeket sértett. Megszüntette az alternatív mentőszolgáltatások finanszírozását. Ezzel nyilván kiváltotta az ügyben negatív módon érintett vállalkozók nemtetszését. (A korrektség okán tegyük hozzá, a fontolgatott merénylet apropóján kihallgatott mentős cégvezetőket – jogerős elmarasztaló verdikt hiányában – természetszerűen megilleti az ártatlanság vélelme.) Az OMSZ-től függött, ki jut állami megbízáshoz, és ki nem. És úgy látszik, egyeseknél így merült fel opcióként a konfliktus ilyen végletes “lerendezésének” gondolata.

Lehet, hogy jogilag rendben van, hogy a köztisztviselőként fungáló OMSZ-főigazgatónak (tisztségviselésével párhuzamosan) az egészségügyi magánszektorban is volt közvetett érdekeltsége, de etikailag mindez jó eséllyel kiverheti a biztosítékot. Ugyanis nem jó, ha egy közszolga magántőkésként “kikacsintgat” hivatalából. Különösen igaz ez annak fényében, hogy amúgy Takács volt a privát cégek mentésből való kiűzetésének élharcosa.

A jelenlegi helyzet, a mentés (általában az egészségügy) kriminalizálódásának, a fehérköpenyes keresztapák térnyerésének legjobb ellenszere a piac-és versenykorlátozások eltörlése, - úgy ahogyan erre végül elszánták magukat Franciaországban- , továábá az OMSZ hegemón (vagy egyenesen monopolizáló) pozíciójának felszámolása, a mentős szolgáltatások liberalizálása. Így, a kórház-finanszírozási kassza felülről zárttá tétele után a kórház, mint a betegszállítás megrendelője takarékosságra, az egyenlő feltételekkel, hatósági kontrollal induló cégek pedig árversenyre kényszerülnének. Persze, nem lehet azonnali eredményeket várni. 

A jelenlegi, üzleti gengszterizmusba torkolló állapotnál mégiscsak jobb lenne a szabályozott, de a piaci logikának helyet biztosító, tőkebevonással korszerűsített mentés. Ha egy szolgáltatásban kiirtják (vagy drasztikusan leszorítják) a nyereségérdekeltséget, rögtön megjelenik a szürkegazdaság, a feketepiac, amelynek skálája immár a hálapénztől a fantombetegeken és kamuoperációkon át a bérgyilkosságig terjed.